Azt hiszem egyetértünk, hogy a jégkorong a gyenge ember sportja.
Na nem a fekete korongos.
Árnyalat túlsó felén otthonos kis
apró fehér sporteszköz, barna üvegből
kisikló, gondok erdőtüzét oltja.
Torokjégen lecsusszanó, gyomorkapuba találó oldódó elmeoldó.
Gól!
Fekete botot levegőbe dobja neuron-játékos, kiegyenlített csapata, aztán hosszabítás után győzött a GABA! Hurrá!
A közönség elhagyta az arénát. Nem szólnak a szirénák, nem szól a spori sípszava, nem törik a plexi. Eltelt egy óra. Most már minden szexi.
Most már minden szép. Minden nyugodt. Minden csendes.
Csillogó jégmező, felette lebegő nyugalom-oxid keverék. Üres a lelátó, áldott az aréna-menedék.
Kis öntudat, rejtve maradt, besurran a pálya közepére. Életlen lett a korcsolya, zakózik nagyot fagyott vízen, esik keményre. Elterül.
Magának örül. És a szótlan emlék-szirénának, és a néma spori-isten néma sípszavának,
és a tudat fényével borítatlan
árva képzeletvilágának.
Sötétség csókolja homlokát.
A semmi veszi körül.
Fagyott világában a csend elfáradt, nagyot ásít, leül. Álom fantom két ujja
szemhéjakra, apró mozdulat.
Aztán sípszóra ébredés, gyors tévedés,
ez már fekete kis pakk. Valóság- bodycheck-el kenődik a falra, elvonási tünet védője rátapadt.
Mit is mondhatna? A győzelem keserű pirula-íze szájában legalább megmaradt.