Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Nárcisz

, 39 olvasás, halottember , 6 hozzászólás

Szerelem

Fény vagyok egy sötét tájon
-lehúnyt szemmel, hogy ne fájjon-,
pici vackából szökő folyam
pont, mint egy neonhal, olyan.

Tekergőzök össze-vissza,
míg szép arcod fel nem issza
csillogásom hűs szikráját.
Önként adom, vigyázz rá hát!

Elgondolkodom magamban:
ha már a föld alattam van,
miért súlytalan a lelkem,
talán fogadásból nyertem?

Ha már fényem s lelkem sincsen,
rádnézek egyetlen kincsem.
Kemény fércedről lepattan
puha lényem, s összeroppan.

Nincs boldogság, nincs szerelem,
sohase születtél nekem.
Ne nézz rám! Nem adom magam.
Ne gondold: minden rendben van!

Fény leszek egy sötét tájon
lehúnyt szemmel, hogy ne fájjon
míg szépséged, szökő folyam
elillan, csalfán, s boldogan...

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Vers
· Írta: halottember
· Jóváhagyta: Syringa


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 39
Regisztrált: 1
Kereső robot: 19
Összes: 59
Jelenlévők:
 · imreolaah


Page generated in 0.0472 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz