Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Vándorbottal a kezemben

, 34 olvasás, Ifjabb_Tok , 1 hozzászólás

Természet

Valahol egy út melletti kőkereszttől alig látható ösvény indul a hegyek közé. Óvatosan kanyarog a körötte magasodó fák között. Az úton elhaladó autók hangját egyre inkább madárdal váltja fel, ahogyan lassan elmerülök a csend világában. Tikkasztó a meleg, még a fák lombjai alatt is izzik a levegő. Az ösvény egyre meredekebben kapaszkodik felfelé, próbára teszi a bokát, a lábat, az ember minden porcikáját. A kényelemhez szokott tüdő egyre haragosabban kapkod levegő után. Miközben a fülemben futó erek ritmikus dobolásba kezdenek, megjelennek homlokomon az első verítékcseppek. Kis idő múlva pedig már tajtékos izzadság áztatja csepegősre a testemhez tapadó ruhámat. Először jobbról, majd balról is eltűnnek a fák. Mindkét oldalon bozótos váltja az őrtállókat. A nap sugarai csíkokat égetnek, belemarnak a bőrömbe. Az ember érezni és értékelni kezdi az őt körbevevő világot, a táncoló, tenyérnyi árnyékfoltokat.

Miközben tovább küzdöm magam, egyre magasabbra, a körülöttem létező bogárvilág nagy örömmel veszi észre, milyen nagyszerű itatóhely vagyok számukra. Testem teljes felülete ásványi anyagokban és vízben gazdag oázissá alakul át. Az út pedig csak kapaszkodik és kapaszkodik egyre feljebb. Végre, félórányi megerőltető menet után, újra fák közé ér a turistaút, de a meredeksége alig csökken. Aztán szinte észrevétlenül feltámad az erdei szél, és a beszélő levelek alatt a ruhám és a bőröm is megszárad.

Egy földre hullt, igencsak kézre álló boton akad meg a tekintetem. Megállok, felveszem és alaposan megszemlélem. Igaz, a hossza kicsit nagyobb a szükségesnél, a vállamig ér, de fogó magasságban tökéletes hely kínálja magát a kezemnek. Az övemen lógó tokból elővarázsolom a bicskámat, amivel személyes használatra szabom az erdő ajándékát. Kezemben immár a legfrissebb vándorbotommal indulok tovább.

Alattam egyre szelídebbre vált az ösvény. Az egyik kanyarulata után hirtelen, egy hegyi patak vágja keresztbe az utamat. A korábbi napok esői miatt magasan rohan medrében az élet. Gázlót kell találnom, hogy átlábaljak rajta. Pár lépést teszek folyásirányba. Itt, simára koptatott, csúszós kövek hevernek szerteszét, utat kínálva a túlpartra. Túrabotom segítségével átevickélek rajtuk. Odaát, rövid pihenésre alkalmas helyet keresek magamnak. Meg is találom egy faóriás tövében, ami úgy lógatja gyökereit a sebesen futó vízbe, mintha fáradt utazó lenne, aki a lábát áztatja, masszíroztatja a sodrással. Ülök a beszélő csendben. Figyelem a fodrozódó víz futását, aminek látványa megnyugtatja a lelkem, és kisimítja a vádlimból az elszabadult görcsöket. Pár falat és kulacskorty után elhagyom lelki, fizikai töltődésem helyét, és tovább indulok a célom felé.

Rövid kaptató következik, aztán újra egyenesbe vált az ösvény. Jobbomon egyre több és egyre nagyobb szikladarabok hevernek szerteszét a meredélyen, míg a bal oldalamon meredek hegyoldal kíséri lépteim. Mindkét oldalon égbenyúló bükkóriások tartják helyén az eget. Lombjuk alatt enyhe szellő járja útját szüntelen, így bármilyen meleg is tombol a külvilágban, engem barátilag ölel magához a hűvös hegyi levegő. Az ösvényen, itt-ott keresztbe dőlve, viharok által ledöntött, gigászi méretű aggastyánok várják, hogy testüket visszaadják az örök körforgásnak. Hol alattuk, hol felettük küzdöm magam előre.

Észrevétlenül emelkedek egyre feljebb és feljebb a hegyoldalban, míg egy éles fordulóval hirtelen a meredeknek veszi az irányt a turistaút. Pár lépés és egy hegyvonulat gerincén állok, ami tőlem balra, a távolban kiszélesedik. Jobbra semmi változás. Hosszan, amíg a szem ellát a fák között, nyílegyenesen fut bele a messzeségbe az ösvény. Az én lépéseimet balra viszi tovább az út. Előttem egyre jobban kitárul a vidék. Egy hegyhátra érek, ahol gyönyörű erdei tisztás fogad. Tökéletes a látvány. Szemközt esőház pihen a fák alatt. Előtte tűzrakóhely két paddal. Leülök, csak úgy, céltalanul az egyikre, és a tisztás színpompás virágait nézem. Fölöttük pillangók, méhek, szitakötők és megannyi más repülő rovar s bogár járja örök táncát a bódító illattengerben. Annyira belefeledkezem a látványba, hogy mire kizökkenek belőle egy róka távoli kacagására, már magasan áll a nap felettem. Indulnom kell. Valahol vár rám az alkonyat tündérkertje.

A tisztásról újra beveszem magam az erdőbe. Lefelé indulok. A botom segít elviselni a vádlimba és a térdembe kapaszkodó lejtő görcseit. A meredély alján egy szurdokvölgyön keresztül visz tovább az utam. A tér teljesen összeszűkül körülöttem. Kétoldalt meredek sziklafalak, alant kristálytiszta hegyi patak vize utazik velem jó darabon. Ahogyan haladok előre, a nappali meleg árnyékos sarkokba szorul vissza. Onnan próbál bágyadtan ellenállni a hűvös sötétségnek. A levegő csöpög a nedvességtől. Nyirkossá, hideggé válik. Óriási sziklatömböket kerülgetek és néhol át is mászok rajtuk, hogy előrébb jussak. Mindent vastagon borít a moha. Itt-ott hatalmas, halott fák törzsei nehezítik az előrejutást. Kétoldalt, a magasban gigantikus katedrálisként borul fölém az egybefüggő lombkorona. Néha megállok, és hallgatódzok valami hang után, de csak a csepegő víz hangját hallom, semmi mást. Ha nem lenne órám, amin látom az idő múlását, talán örökre elvesznék az időtlenségnek eme rejtelmes világában. Két hosszú órába telik, mire kezd körülöttem újra kitágulni a világ. Még néhány kanyar és teljesen magam mögött hagyom utam egyik legszebb szakaszát.

Hosszú, alattomos emelkedő kezdi meg pályafutását bakancsom talpa alatt. Telnek az órák. Lassú egyenletes tempót veszek fel, de így is fárasztó a menet. Megállok néha néhány korty vizet inni. Egy szendvicset is elmajszolok az egyik alkalommal, egy kisebb erdei görgetegkövön ücsörögve. Közel már az este, de közel van a célom is. Aztán egyszer csak, hirtelen erősen jobbra kanyarodik a turistaút. Megkezdődik vándorlásom utolsó szakasza. Egyre több a kisebb nagyobb kő körülöttem, és a fák törzsei is egyre vékonyabbak, ahogyan utam céljához közeledek. Már nem csak a lábamra és a botomra, hanem a kezemre is szükségem van az előrehaladáshoz. Így küzdöm magam egyre feljebb. Aztán még néhány kapaszkodó, még néhány lépés, és megállok a bérc legmagasabb pontján, egy égbe törő fa árnyékában.

Szemem szétnéz és amerre csak ellát, érintetlen vadont lát. Egyetlen távoli hegycsúcsot koronáz csupán a távolban egy több száz éve romos vár. Percekig csak állok és nem tudok betelni a világgal. Leteszem a hátizsákomat és a sziklabérc szélére megyek. Leülök egy a természet által formázott fotelbe és a mélység fölé lógatom a lábam. Csak ülök, csak ülök, némán. Szemem előtt évezredek, évszázadok futnak tova. És míg futottak, elfutott velük a nap is. Fekete leplet húzott elé az éj. De ő megkereste a leplen lévő apró szakadásokat és azokon keresztül szórta tovább sziporkázva a fényét. Gyönyörű volt ez a lepel. És bár távoli volt, lelkem elérte a szélét és betakarózott vele, ott a bércen, a sólymok bércén. Így jött álom a szememre. Elővettem hát zsákomból a zsákom. Belebújtam, karom a fejem alá tettem, és amíg el nem ragadott magával a holdsarló csücskében megbújó álommanó, csak néztem magam felett a csillagerdőt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Természet
· Kategória: Próza
· Írta: Ifjabb_Tok
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 1
Kereső robot: 9
Összes: 17
Jelenlévők:
 · gszabo


Page generated in 0.1185 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz