Néma csendből szült hahoták,
Szökött voltál ott, rabja karjaimnak.
Az egyedült benned látom,
Mert nincs már, kinek elmondjam..
Szellem lett alakod, társat nem talál,
Keresni már túl fáradt.
A magányt érzi maga is,
Fél! Mert karjaim közt,
Csak magányt találhat.
Töredező mozdulatlan szobor,
A gondolat.. ezt is az idő emészti.
Csókot lopva szorít át a hajnal,
De a szikla csak ül, nem érti.
Dermedt alak, szóra vár.
Engedd el!
Tovább törik a porba.
Én kaparnám fel, ölelve,
Karjaim közt, magányt találva.
Akkor hajó süllyedt el,
Mély tenger a búcsú billoga.
Nem néz hátra két lélek,
Szállnak lepkék ide s, oda.
Lépések vesznek ködbe,
Még furcsák a szabad kezek.
Nem fogják.
Estének nyugtával érzik karjaikban,
Egymás karjai hiányát..