Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Fekete keményfedeles: Karjaim közt magány

, 119 olvasás, Friedrich , 0 hozzászólás

Hiányzol

Néma csendből szült hahoták,
Szökött voltál ott, rabja karjaimnak.
Az egyedült benned látom,
Mert nincs már, kinek elmondjam..
Szellem lett alakod, társat nem talál,
Keresni már túl fáradt.
A magányt érzi maga is,
Fél! Mert karjaim közt,
Csak magányt találhat.

Töredező mozdulatlan szobor,
A gondolat.. ezt is az idő emészti.
Csókot lopva szorít át a hajnal,
De a szikla csak ül, nem érti.
Dermedt alak, szóra vár.
Engedd el!
Tovább törik a porba.
Én kaparnám fel, ölelve,
Karjaim közt, magányt találva.

Akkor hajó süllyedt el,
Mély tenger a búcsú billoga.
Nem néz hátra két lélek,
Szállnak lepkék ide s, oda.
Lépések vesznek ködbe,
Még furcsák a szabad kezek.
Nem fogják.
Estének nyugtával érzik karjaikban,
Egymás karjai hiányát..

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Hiányzol
· Kategória: Vers
· Írta: Friedrich
· Jóváhagyta: Syringa


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 0
Kereső robot: 9
Összes: 21

Page generated in 0.0422 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz