Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Merengés

, 143 olvasás, Sutyi , 4 hozzászólás

Sors

Aliz magába roskadtan üldögélt a terasz kényelmetlen székén. Lenőtt frizurája rakoncátlan tincsekben lógott az arcába. A könyve fölé hajolva próbálta figyelmét a történetre összpontosítani, de a tekintete folyton elkalandozott, s leginkább a semmibe révedt.

Már hetek óta nagyon magányosnak érezte magát.
Csak téblábolt a lakásban, semmihez sem volt kedve. Az idő monoton csigalassúsággal vánszorgott. De miért is sürgette volna? Már nem hitt benne, hogy a következő napok bármilyen pozitív változást hozhatnának...

Aznap tudta meg, hogy az egyik középiskolai osztálytársa, szívrohamban váratlanul meghalt.
Istenem! Öt éve, a találkozón, még nevetve évődtek, felemlegetve a régi szép időket.

Akkor régen, éppen az érettségire készültek az álmos kisvárosban, s mint afféle renitens diákok, ki akartak rúgni a hámból. Már betöltötték a tizennyolcadikat, s elhatározták, hogy este elmennek a város egyetlen szállodájának a bárjába táncolni. Három lány, és három fiú, akik együtt tanultak a nagy napra.
Elérkezett az ominózus este. Egy saroknyira a szállodától, a közért előtt találkoztak. A lányok szűk, op-art mintás mini ruhában, tűsarkú cipőben és tupírozott bubifrizurával, a fiúk, mint valami jampik, csöves nadrágban, s hegyesorrú cipőben adták meg a módját a nagy alkalomnak.
Rövid idő múlva izgatottan foglalták el a helyüket az egyik páholy félhomályában. Pezsgőt rendeltek, s ahogy a pezsgőspohár aljáról elszabadultak a buborékok, valami elmondhatatlan jókedv fogta el őket, pedig még bele sem kóstoltak az italba. A titkos mellényzsebekből előkerültek a papától csent rövid, tömzsi, torokkaparó Munkás cigaretták, és az IKKA csomagból szerzett amerikai, elegánsan hosszú, karcsú Chesterfield-ek. Rágyújtottak. Míg felnőttesen eregették a füstkarikákat, a füstködön keresztül cinkosan összemosolyogtak.
A bárzongorista lassú, melankolikus számot játszott:

„Hamvadó cigarettavég, ül a hamutálcán, s csendben végigég.
Kis cigaretta, te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el.
Voltam én, boldog, lángoló, bíborpiros ajkat csókra csábító,
Most a szobámban magam vagyok én, merengek a múltak ütemén. ”

Párokba rendeződve, kézen fogva perdültek a táncparkettre, s összebújva andalogtak a zene ritmusára.
Az idilli hangulat csak addig tartott, amíg karnyújtásnyi távolságra meg nem pillantották az érettségi bizottság elnökét...
Ezután, mint a csínyen kapott kisdiákok fejvesztve menekültek.
Szerencsére az esetnek nem lett kihatása az érettségi eredményére.

Aliz az érettségi vizsga után még egy napot a városban töltött Zolival. Azon a bárban töltött estén valami megmagyarázhatatlan bizsergést érzett a tánc közben, amikor összebújtak.
Kézen fogva kószáltak a város közeli erdőben, feküdtek egymás mellett a füvön, arcukat a napban fürösztve, s elváláskor hosszan, szó nélkül ölelték meg egymást.


Észre sem vette, hogy besötétedett.
A sötétség elvágta a külvilágtól, mintegy bezárva a maga komor világába, a múlt árnyai közé...

Böbe szervezte az érettségit. Tőle tudta meg, hogy Zoli már nem lehet ott. Az osztálynévsor egyre gyérült, s ez olyan rémisztő volt. Mintha ezzel együtt süllyedtek volna el az emlékek, amik addig láthatatlan szállal tartották együvé őket.
Szíven ütötte a hír, s alig-alig figyelt Böbe csevegésére.
Ők még mindig dolgoztak a saját családi vállalkozásukban.
Kicsit irigykedett, hogy nekik nem céltalanul teltek a napjaik, s főleg azért, mert még mindig ott voltak egymásnak.
Minden alkalommal, amikor néhanapján beszélgettek, Böbe hangja sugározta a gondtalan jókedvet.
Nem volt gyerekük, s a munkával szerzett pénz könnyű életet biztosított nekik. Évente többször is beutazták Magyarország és a világ különböző tájait...

Az álom váratlanul lepte meg, s már félig öntudatlanul csak azt érezte, hogy egyre nagyobb sebességgel zuhan egy mély szakadékba...

A csengő rekedt, követelőző, hosszú berregése ébresztette. Gyorsan kiugrott az ágyból és magára kapkodta a ruháit.

Az ajtó előtt a fia állt és mögötte a három unokája.

Vasárnap volt.
Az ablakon özönlöttek be a májusi napsugarak, táncot jártak a parkettán, s fénybe öltöztették a tárgyakat...

... és abban a pillanatban elöntötte az öröm, s egészen bizonyosan tudta, hogy a világ leggazdagabb emberével sem cserélne!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 45
Regisztrált: 3
Kereső robot: 22
Összes: 70
Jelenlévők:
 · Déness
 · Pekka
 · peresz


Page generated in 0.0425 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz