Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A magisztrát - II. fejezet

, 36 olvasás, Sanus , 1 hozzászólás

Fantasy

– Engedd lejjebb a karodat – súgta az apja. A távolban valahol egy szalagos bagoly hívogatta a párját elhaló hanggal. – A tust pedig tedd kicsit feljebb a válladnak.
Clair úgy tette, ahogy az apja mondta. Lassan, ütemesen lélegzett, a tekintetét pedig egy pillanatra sem vette le a célpontról.
– Lazíts a karodon, ne feszüljön be a könyököd. Úgy. Jó lesz.
A lába már szinte belesajdult, ahogy próbálta megőrizni a tökéletes mozdulatlanságát a puha mohaszőnyegen állva. Hallotta apja visszafojtott légzését. Innen, a bokrok mögül még épp megfelelően ráláttak a velük szemközt elhelyezkedő hatalmas fenyőfákra. Gigantikus zöld sátrakként terpeszkedtek ott, ágaik a földet súrolták. A tűlevelek gyantás illatától nehézzé vált a levegő. Ekkor az ágon megmozdult a kis sötét folt, ami Clair puskájának célkeresztjében nyugodott eddig.
– Most figyelj! Mindjárt megugrik! – súgta izgatott hangon az apja.
A sötét folt mögül végre kiemelkedett egy vékonyka nyak. Az apró fej Clairék felé fordult egy pillanatra, a lány pedig egyenesen belenézett a vörössel szegélyezett sötét kis szemekbe. Levegőt venni sem mert.
Abban a pillanatban, mintha a madár megértette volna, elrúgta magát a faágtól. Clair behunyta fél szemét, a távcsőbe nézett, az ujja pedig lenyomta az elsütőbillentyűt. A madár bukott egyet a levegőben, szárnycsapásai összekuszálódtak miközben a földre pottyant.
Az apja felnevetett. Clair leengedte a válláról a puskát, de továbbra sem vette le a szemét a madárról.
– Gyönyörű! – dalolta az apja, miközben rugalmas léptekkel haladt a földön elterülő fajd felé. – Egy hím! És milyen nagy!
Addigra Clair is odaért. Az apja átkarolta a vállát, rámosolygott.
– Szép volt. Majd még gyakorolunk, akkor még rutinosabban és gyorsabban is fog menni.
– Azzal felnyalábolta az összeborzolódott fajdtetemet a földről. – Ezt a kis fickót pedig ma megvacsorázzuk!
A hazafele úton hosszasan csak szótlanul ültek egymás mellett a kocsiban, Clair belefeledkezett az ablakon túl elsuhanó táj képébe, ám a gondolataiba néha bevillant a zuhanó fajd emléke. Amíg a célpontot látta benne, nem a madarat, addig olyan könnyű volt. A lőtéren mindig próbálta elképzelni, hogy milyen lehet élő célpontra lőni, de sajnálta az állatot. Mintha csak látta volna a szemében a felismerést. Nem csak azt, hogy ott állt ő, ellenségesen, és őt figyelte, hanem a közeledő halált szagolta ki. De ez képtelenség. Azzal lendült túl az érzésein, hogy azért lőtték, hogy megegyék. Még ha túl lassan tüzelt is. Halkan csettintett a nyelvével, a keze ökölbe szorult.
– No, és mikor akartad elmondani? – szakította félbe az apja az ábrándjait.
– Mit? – fordult oda Clair értetlenül.
Az apja kifejezéstelen arccal bámult ki a szélvédőn.
– Hogy kitettek a hoki csapatból.
Clair torka összeszorult. Inkább visszafordította a tekintetét az ablak felé.
– Már épp terveztem szólni.
– Nem is tudom, mit kérdezzek először. Azt, hogy mi a jó istent csináltál az elmúlt két hétben, mikor mi azt hittük, edzésen vagy; vagy azt, hogy miért vágtad sípcsonton az egyik ellenfeledet tiszta erőből – az apja úgy kalimpált a kezeivel, mintha épp egy maga előtt álló személlyel vitázna, de továbbra is az utat nézte.
– Ő meg direkt nekem jött! – horkant fel Clair.
– Megrepedt az a nyamvadt ütő, akkora erővel csaptál oda neki! Az a csoda, hogy a lány sípcsontja nem tört el! – emelte fel a hangját az apja. – Ráadásul ez nem egyedi eset! Komolyan, valami dühkezelő tanfolyamra kéne, hogy küldjelek? Bár kétlem, hogy tizenéveseket is fogadnak.
– Jól kezelem a dühömet.
– A verekedés nem illik épp bele a „jól kezelés” fogalomkörébe!
Persze tudta ő jól, hogy ez nem a legjobb módja a problémamegoldásnak, de mégis olyan ösztönösen tört elő belőle. Néha maga is elgondolkodott, hogy vajon honnét jön ez a verekedési hajlam. Olykor csak azt vette észre, hogy zúgni kezdetet a feje, a fülében ütemesen dobolt a szívverése, a szemeire pedig valami feketésvörös fátyol borult, és összekuszálódott előtte a valóság. Mire halványan eloszlott a vörös köd, meg már általában be is mosott valakinek. Nem mintha nem adtak volna okot minderre.
Mintha az apja csak meghallotta volna a gondolatait, így szólt:
– Pedig tőlem nem láthattad, hogy ilyen agresszív lennék. Sosem vertem meg senkit! Előtted meg pláne nem!
Clair csak a szeme sarkából pillantott rá. Tényleg nem vert meg senkit előtte, ez igaz, bár nem tudta volna megszámolni, hányszor üvöltözött az utakon a többi autóssal. Az apja, Victor, már itt született Kanadában, de az ő szülei még Olaszországból települtek át, és erősen magukkal hozták a saját ajtócsapkodós temperamentumukat. Clair nagyapja, Victor apja még akkortájt meghalt, mikor Clair hat éves volt, így róla elég halovány emlékképei maradtak csak. Ezen emlékek jelentős része is inkább a családi összejövetelek különös atmoszféráját ölelte fel, tele tányércsörömpöléssel és kiabálással. A nagyapját mindig úgy látta csak, mint aki ücsörög a saját, mások által érinthetetlen karosszékében, arcára dermedt halvány mosollyal, szinte lecsukott szemekkel, és már a kutya sem tudta eldönteni, hogy elaludt-e a kiabálás közepette, vagy csak így vonta ki magát mindez alól. Ő volt az egyetlen a család ezen ágán, akit nem hallott kiabálni. Ezt a gént sem sikerült továbbörökítenie. Nem úgy a mamának, akitől még a szomszédjai is félnek a mai napig. Valószínűleg ő az egyetlen az egész utcában, de lehet, hogy a városban is, akinek az újságos fiú a szőnyegre fekteti az újságot, és nem csak odadobja.
– Te mondtad, hogy meg kell védenem magam. Te tanítottál erre.
– De nem arra, hogy verekedj!
– Nem is hobbiból csinálom, jó? Az a csaj direkt nekem jött a pályán bosszúból, mert ki tudtam cselezni, és kapura lőttem!
– És múltkor az srác a kávézó előtt? Szerintem csak azért nem hívott rendőrt, mert szégyellte volna bejelenteni, hogy egy kamaszlány törte be az orrát!
Clair csak hüledezett.
– Az a barom cicuskámnak nevezete Tiffanyt! Mikor Tiff azt mondta neki, hogy kopjon le, akkor meg leribancozta! Szerinted hagynom kellett volna?!
Az apja tekintete rávillant, majd mintha összement volna a volán mögött. A lány tudta, hogy egyetért vele, de úgysem fogja beismerni. Ő már csak ilyen.
– Valahogy ezeket mégis csak bevonzod, nem? Nem csak te vagy önérzetes, mégsem hallom mástól, hogy a lánya folyton verekedne!
– Én sem verekszem folyton – duzzogott Clair.
– Nem tudom, az egyetemi felvételinél mit fognak szólni, ha kitudódik ez – folytatta az apja sopánkodva. – Főleg, ha egyszer rendőrségi ügy lesz belőle, te jó isten! Mert az biztos, hogy ha így folytatod, az lesz!
– Akkor apa, szerintem ne kockáztassunk. Talán jobb is, ha nem megyek egyetemre – lovagolta meg Clair a helyzetet. Persze előre tudta, hogy nem várhat erre semmi megerősítést.
– Ugyan már – vágta rá az apja. – Még annak a sötét Jacksonnak a még nála is sötétebb fia is egyetemre jár! Pedig épp a múltkor néztem őket a Tim Horton’s parkolójában, ahogy az egyik a fejére húzott egy postaládát, a másik meg azt csapkodta egy nagy faággal. Ezen röhögtek ott már legalább fél órája.
– Ettől még nem kötelező mindenkinek.
– Nem. De mi anyáddal azért dolgozunk, hogy neked jó életed lehessen. Elvégzed az egyetemet, és utána legalább lesz a kezedben valami, amit felmutathatsz. Ha lesz utána bármi más elképzelésed, akkor még mindig ráérsz majd megvalósítani azt. Clair, aki olyan jó képességű, mint te, annak muszáj egyetemre mennie. Piszok nagy pazarlás lenne, ha csak így sutba vágnád az eddigi tanulmányaidat.
– Egyrészt akkor már leszek vagy harminc éves, Apa! Másrészt hiába mutogatom a diplomát, az csak egy darab papír, azzal nem váltom meg a világot!
– A világot nem. De talán egy jobb életet magadnak igen.
Clair sóhajtott. Tudta, hogy a beszélgetés ezzel véget ért, de nem kerülheti el sokáig a témát. Ahogy közeledik szép lassan a jelentkezési határidő, a szülei annál inkább sarokba szorítják majd mindezzel. Ismét kinézett az ablakon. Az alkonyi erdőt átláthatatlan szövedékként szőtte át a köd. Minden szürke és nedves lett, még a fák örökké zöld lombjai is csak mocsokszínű óriásokká váltak. Érezte, hogy a tettvágy ott gyűlik benne, valahol a lelke mélyén, mintha csak egy pontba sűrűsödne össze benne minden. Tanulni, dolgozni, megöregedni és meghalni. Ehhez nem kell tett vágy, ehhez lemondás kell, gondolta keserűen. Ő többet akart, de nem tudta, merre induljon. Vajon ez is eléri egyszer a szupernóva állapotát? Az autó ablakának visszatükröződésében meglátta halványan önmagát. Nem, gondolta. Ő örökké fehér törpe marad.

***

Clair előtt ott villódzott a monitor fénye, de ő csak fél szemmel figyelt rá. A házi feladatát kellett körmölnie, de úgy gondolta, ha közben zenét hallgat, az fokozhatja a koncentrációját – legalábbis ez elég jó kifogásnak tűnt ahhoz, hogy a szülei engedjék a gépezést leckeírás közben. Így passzívan ugyan, de azért vissza tudott volna írni Petenek, már ha méltóztatik jelentkezni. Hébe-hóba pillantott fel a matematika házijából, de jelenleg senki sem volt elérhető Messengeren.
Egyszer csak a szeme sarkából valami rezdülést látott a monitoron. Egy kis buborék ugrott fel a jobb sarokban: üzenetet kapott.
„Sigmund: Szervusz! „ – ennyit jelzett ki a program.
Clair meredten nézte, és azon töprengett, hogy ki adhatott magának ilyen nevet az ismerősei közül. A neveket bármikor át tudták írni, egyesek előszeretettel tették tele kis ikonokkal, képecskékkel a nevüket, amitől Clairt hányinger kerülhette - de ezt a nevet még egész biztosan nem látta. Hátranézett, hogy továbbra is csukva van-e az ajtaja, nem-e láthatják meg a szülei, hogy éppen nem a házijára koncentrál. Miután meggyőződött róla, hogy tiszta a terep, rákattintott.
Ez volt az első üzenetváltásuk a Sigmund nevű felhasználóval. Nem volt semmiféle előzmény, hiába görgette az egeret erőszakosan. Clair meg mert volna esküdni, hogy ő ilyen embert nem igazolt vissza soha. Mostanában nem is igen ismerkedett új emberekkel, tudnia kéne róla, hogy ki ez az alak. Úgy pedig mégsem írhat rá, hogy nem veszi fel az ismerősei listájába!
Visszapillantott az előtte fekvő házi feladatra. Már nem sok hiányzott hozzá, de már igen későre járt, nem kéne mással elterelnie a figyelmét. Mire ezt végiggondolta, már épp le is ütötte az entert a tudattalanul megírt üzenet után.
– Üdv. Ismerjük egymást?
A válasz szinte azonnal érkezett. Ki sem jelezte a monitor, hogy Sigmund – akárki is
legyen ő –, épp gépelt volna.
– Még nem.
Clair bosszúsan fintorogva csóválta a fejét ez üzenetre. Mégis mit akar tőle ez az alak?
– Én nem emlékszem, hogy visszajelöltelek volna – írta neki.
– Nem is – vágta rá Sigmund.
Clair keze, ami eddig pótcselekvésképp a papírt firkálgatta, most megállt. Nem tudta, mit írjon erre. Talán rosszul tudta, mégis írhat valaki így? Majd Clair arra gondolt, hogy talán csak valamelyik már meglévő ismerőse szórakozik vele. Végtére is, van több informatika-imádó kocka ismerőse, biztos meg tudnák ezt valósítani.
A gondolatmenete itt félbeszakadt, mert újabb üzenet érkezett Sigmundtól.
– Nem, nem vagyok az ismerősöd. Találkozhatunk?
Clair kezéből kiesett a ceruza. A keze még mindig úgy állt, mintha a ceruzát markolná, és csak bámulta a monitort. Bizonyára véletlen egybeesés, gondolta. Végül is, logikus volt ennek a Sigmund akárkinek ezt hinnie, hogy ő épp erre gondol. Mindenki erre gondolna, győzködte magát. Clair felvonta a szemöldökét, grimaszolt egyet, és már épp meg akarta írni ennek a Sigmundnak, hogy most sajnos nem ér rá, mert házit kell írnia, mikor újra villant a képernyő.
– A házi feladat ráér még. Találkozzunk.
Clair szája enyhén elnyílt. Ekkor kopogtak az ablakon.
Clair megugrott. Leállította a zenét, ami halkan szólt a háttérben. Ült és fülelt. Ismét, most valamivel halkabban az előzőnél, de annál határozottabban hallotta, hogy kopogtak az ablakon.
Nyelt egyet. Ennyi véletlen nincs, gondolta. Oda óvatoskodott a szobája ajtajához és kikémlelt a folyosóra. Az anyja a hálószobában volt, ahonnan már nem szűrődött ki semmi fény, de a papucsa az ajtó előtt hevert; az apja pedig hallhatóan elaludt a nappali kanapéján tévénézés közben. A bejárati ajtó ott volt Clair szobája mellett, észrevétlenül ki tudott surranni. De még maga sem döntötte el, hogy tényleg ki akar-e menni.
Bármennyire is próbálta összeszedni a gondolatait, képtelen volt rá – nem tudta felmérni, hogy épeszű cselekedet-e kimenni egy ilyen ismeretlen kopogtatásra, mikor már kint sötét van, és nem várt semmiféle látogatót.
Egyre inkább az járt a fejében, hogy valamelyik haverja szórakozik vele, hiszen ez volt a legépkézlábabb válasz erre az egészen bizarr helyzetre, de mégsem tudta elhinni ezt, bármennyire is próbálta. Ha egy barátja az, és nem megy ki, akkor majd biztosan azt mondják róla, hogy berezelt. Ha pedig valaki más, akkor annál jobban furdalta a kíváncsiság.
Állt az ajtóban és hallgatózott. A kezét már a kilincsre tette, de nem nyomta le. Fülelni próbált, de csak a saját vérének zubogását hallotta a fülében, majd egyre inkább úgy érezte, hogy a kavargó gondolatai örvényt formálnak, és egyre mélyebbre rántják őt ebben a dilemmában. Utálta ezt az érzést, ezt a tehetetlenséget, ami ilyenkor megülte az izmait és befészkelt az agya minden kis zugába. Egy ilyen érzés elől csak elmenekülni lehet, gondolta, majd mielőtt egészen ráeszmélhetett volna, mit csinál, már kilépett az ajtón. Felkattintotta a villanyt, ami bevilágította a ház előtti kis teraszt.
A házsor csöndes volt. Némelyik öreg utcai lámpa halkan búgott, a tücskök pedig unottan ciripeltek kint, a házzal szemközti üres telken. Clair kilépet a terasz falécekkel borított elülső részére, és körbenézett. Nem látott senkit. Kihajolt a korláton, és fülelt – sehol, semmi. Mozgásnak nyoma sem volt. Odalépett az ablakához. Talán csak valami bogár nekikoccant volna? Végül is, nem lehetetlen, vannak azok a nagy böhöm lepkék, lehet, hogy valamelyik kiszúrta magának a függöny mögül áradó enyhe fényt, és erőnek erejével próbált bejutni.
– Szép estét – szólt ekkor egy mély hang Clair háta mögül. A lány hirtelen sarkon pördült. A vérnyomása olyan gyorsan ugrott meg, hogy szinte beleszédült. Még nem is látta, ki áll mögötte, már automatikusan enyhe terpeszben érkezett a talpára, egyik lába kicsit előrébb, mint a másik, enyhén oldalt fordulva a megjelent alak elé. A kezeit védekezőn maga elé emelte.
Egy férfi állt ott, most már szemben vele. Kifejezetten magas termetű, tiszteletet parancsoló kisugárzással bírt. A férfi végignézett Clairen és annak furcsa testtartásán, mire enyhén felhúzta a szemöldökét és oldalvást elmosolyodott.
– Ki maga? – bökte oda Clair. A szíve hevesen kalapált. – És mit akar itt?
– Sigmund vagyok. Sigmund Helel. Örvendek. – mondta kimérten a férfi és egy lépéssel közelebb jött a lámpa fényköréhez, így még inkább láthatóvá váltak arcvonásai. Idősödő férfi volt, szögletes arccal. Arcát simára borotválta, haja hátrafésülve. Az öltözéke nem volt túl szokványos: acélszürke öltöny, nyakkendő.
Clair csak nézett rá meredten. Próbálta összerakni az eddigi történések darabkáit, de semmi értelmét nem látta.
– Maga írt nekem Messengeren.
– Pontosan – mosolygott kedvesen Mr. Helel. – Öröm volna téged személyesen is megismerni.
– Mintha egyébként máshogy ismerne – horkant fel Clair.
– Valamilyen értelemben igen, ismerlek – mondta kimérten, de határozottan Mr. Helel. –
Régóta rajtad tartom a szemem.
– Hogyan? – hunyorgott rá Clair. – Megfigyel engem, vagy mi?
– Nem így mondanám. Már kiskorodtól kezdve nyomon követem az életed. Gondoltad, hogy aki ilyen különleges, az rejtve marad? – kérdezte vontatott lassúsággal, hízelkedő hanglejtéssel.
– Nem lehetett túl izgalmas ezt megfigyelni, de attól ez még zaklatás!
– Ugyan, kérlek. Te kivételes vagy.
Clair felvont szemöldökkel nézett a férfira, várva, hogy majd az jelét adja annak, hogy csupán viccelt. Mr. Helel azonban enyhe mosollyal nézett rá továbbra is.
– Hát hogyne – szólt végül Clair, megnyomva az utolsó szót. – Pedig le mertem volna fogadni, hogy én egy átlagos beszélő bádogember vagyok, maga pedig Óz, a nagy varázsló.
Mr. Helel mosolya szélesebbre húzódott.
– Nem csodálkozom az ellenállásodon, hiszen messze nem hallod elégszer az igazságot magaddal szemben. Viszont jogosan érzed azt is, hogy nem illesz bele az itteni sorba, de talán tudok egy sort, amibe nem csak, hogy beleillenél, de fenntartott helyed lenne, ami csak rád vár – mondta halkan, és közelebb lépett Clairhez.
– Ez a világ maga a sötétség – folytatta. – Szükség van olyanokra, akik megteremtik a fényt - azzal felemelte egyik kezét, maga elé nyújtva. Kézfeje felett megjelent egy apró láng, mintha csak öngyújtóval játszana: széttárta az ujjait, a láng ott maradt, de a markában semmit sem tartott. Az apró láng ekkor nagyobbá és egészen élénk kékké vált.
Clair ösztönösen hátrébb lépett egyel. Finoman nekiment a mögötte lévő széknek, ami a korlát mellé volt támasztva.
– Szóval azért jött ide, hogy vásári trükköket mutogasson?
– Nem – vágta Mr. Helel. Széttárt tenyerét megfordította, és suhintott vele egy aprót, mire a láng egy villanással eltűnt. – Azért jöttem ide, hogy megmutathassam neked, ki vagy valójában.
– Igazán sajnálom, de nekem házit kell írnom – mondta Clair összevont szemöldökkel, erőltetetten rámosolyogva az idegenre.
– A házifeladat megvár – mondta komoran Mr. Helel. – Inkább ülj le.
Kezével olyan mozdulatot tett vele, mintha épp hellyel kínálná. A szék, ami Clair mögött állt, és amibe az imént beleütközött, most enyhe súrlódó hanggal arrébb vándorolt, és odafordult Clair felé. Ő szinte megugrott. A szíve eddig is elég hevesen vert, most azonban már úgy érezte, a torkában dobog.
Mr. Helel közben leült az ajtó túlsó oldalán lévő székbe. Keresztbe tette a lábát.
– Ülj le, kérlek – ismételte meg. Mosolygott, de Clair látni vélt valamiféle türelmetlenséget a mosolya mögött. Mégis mi a fenét akarhat ez az alak tőle?
– Egyelőre csak annyit, hogy leülj végre! – szólalt meg hirtelen Mr. Helel, belevágva Clair gondolatának kellős közepébe.
– Mi a - kezdte Clair, ekkor hirtelen, mintha csak valami széllökés érte volna, kibillent az egyensúlyából. Egy ostoba kalimpáló mozdulattal majdnem sikerült talpon maradni, ekkor azonban újabb lökést érzett, és lehuppant a székre.
– Végre – mosolygott Mr. Helel, azzal pedig hátradőlt a székében.
– Maga olvas a gondolataimban? – szögezte neki a kérdést Clair hitetlenül. Úgy kapaszkodott a szék karfájába, mintha csak az élete múlna rajta. Alig hitte el egyáltalán azt is, hogy képes feltenni egy ilyen ostoba kérdést, de mostanra már nem tudta csak úgy arrébb toszogatni ennek az abszurd elképzelésnek a lehetőségét.
– Így is mondhatjuk, ha mindenképp egy populáris szóval akarjuk illetni – csücsörített Mr. Helel. – Magisztrátként te is képes lehetsz rá a jövőben, ha megtanulod megfelelően használni az erődet.
– Nekem nincs semmiféle erőm – vágta rá Clair mogorván.
Mr. Helel kényszeredett mosolyba rántotta a száját.
– Úgy gondolom, talán mégiscsak jobb, ha most valóban inkább mész házi feladatot írni. Viszont ha úgy látnád, mégis érdekel, hogy megtaláld a helyed a világban, csak szólnod kell. Nem kényszer. Ez csak lehetőség – tette hozzá gyorsan Mr. Helel. – Több közös van bennünk, mint gondolnád.
A szavai Clair önérzetébe találtak, de ő csak ült némán és szigorú tekintettel nézett Mr. Helelre.
– Meglátom még – mondta szárazon.
– Jó – vágta rá nyomatékosan Mr. Helel, azzal felállt. Háta mögül előhúzta a kalapját – egy alacsony, karimás cilindert. Clair meglepetten nézte. Vajon honnan az istenből húzta elő azt a kalapot?
Mr. Helel ráemelte a tekintetét.
– Nyúl nincs benne – és elmosolyodott, Clair felé mutatva a kalap belsejét, majd egy enyhe meghajlás közepette a fejébe nyomta azt. Már hátat is fordított a lánynak, és elindult lefelé a lépcsőn, majd az utcai lámpák fénykörében le az utca felé. A háta mögött összekulcsolta a kezeit, Clair pedig még épp látta, ahogy az egyik keze aprócska mozdulatot tesz. Ekkor a szék, amin nem rég még Mr. Helel ült, hirtelen visszaugrott a fal mellé, ahonnan elhúzta. Clair ekkor felpattant, és a korláthoz lépett.
– Honnan fogja tudni, hogy mikor és hol találkozzunk? – vetette oda Clair a már közel húsz méterre járó férfinak.
Színpadiasan a lány felé fordult.
– Egyet találhatsz – mondta magabiztosan mosolyogva, majd egyik ujjával alulról megbökte a kalapja karimáját. Ahogy kisétált a lámpa fényköréből, egyszerre csak eltűnt a két fénykör közötti sötétségben. A következő fénykörívben már nem jelent meg távolodó alakja. Mintha csak úgy eltűnt volna, varázsütésre.
– És még szublimálni is tud, bakker – nyögte Clair maga elé, majd fáradtan visszahuppant a székbe. Ült még ott egy darabig, és próbálta felfogni, hogy mi is történt most tulajdonképpen.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Sanus
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 22
Regisztrált: 3
Kereső robot: 18
Összes: 43
Jelenlévők:
 · Aevie
 · Tiberius
 · zsoloo


Page generated in 0.0284 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz