Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Születés

, 38 olvasás, ferenczvicus , 0 hozzászólás

Ezek vagyunk

Uramisten, mi a franc ez?? – üvöltenék, de egyelőre hang nem jön ki a torkomon. Csökevényes tudatomba sokk-szerű impulzusok tolulnak, megfagyasztanak, lebénítanak. Nyálkás, nedves bőrömet éles pengeként hasítja a hideg, mint korcsolya a jégpálya felszínét, karcol a levegő. Fáj.
Nem látok semmit, csak vakít a fény, a megnyugtató halvány derengés után rám tört ez a tompa világosság. Borzalmas. Hogy a francba kerülök én ide?? Mi történik velem?
Olyan jó dolgom volt, kényelem, melegség, langyos lebegés. Halk duruzsolás, megnyugtató ritmusos dobogás fentről, minden békés és komfortos. Szűkös volt ugyan már a hely, zsibbadt is már néha a lábam, a karom, nyújtóztam volna, de hova?? Szoros lufiként fogott körbe eddigi kényelmes fészkem, rám fonódott ez a védelmet nyújtó batyu, de hát ez van… Már csak fejjel lefelé fértem el mondhatni normálisan, no de sebaj, ennyi belefér. Nekem így is jó, mi baj történhet? Nem lehet minden tökéletes, elfogadtam. No de ez?? Kérem szépen, nekem erről senki sem szólt. Felháborító!
Kilökött magából az odú, összepréselt, szorított, nógatott:
„- Mozdulj meg, na! Eridj! Menj már, ne kéresd magad annyit! Haladjunk, mi lesz már! Még egy kicsit, fordítsd a fejed egy csöppet jobbra, na, már nem kell sok. Hú, azt a mindenségit, de fárasztó meló ez, gyűjtsünk újabb erőt. No de, hajrá! Segíts te is” – sürgetett, és jó nagyot taszajtott a popómon, meg a vállamon. Meg nem kérdezte, hogy mit szólok ehhez?
Akartam én ezt a váratlan utazást, ezt a kínlódást?? Dehogy akartam. Hallatlan! És tessék, itt vagyok. Valami új helyen, egy új világban. Kéretlenül, fájón. Csinálni kéne valamit, tiltakozni. Majd megsüketülök, olyan hangos minden, csendet, csendet! Kérem, csendet a teremben!! Kezeim akaratlanul összerándulnak, felsikítanék, de mellkasomat összeszorítja valami. Erős kezek érintenek, forgatnak, törölgetnek. Édes istenem, mennyi erőszakos érintés, az eddigi lágyság és puhaság után. Remélem, ebből semmire sem fogok emlékezni később, mert ez egy feldolgozhatatlan trauma. Bízom benne, hogy elmém még kellőképp fejletlen, és úgy löki ki magából ezt az emléket, mint ahogy engem hajított ki a szabadba az anyaméh.
Na, jó, végre beszívom a levegőt, megannyi tűszúrásként égeti a torkom, de mindezek után, amin már keresztül mentem, meg se kottyan. Tüdőm megtelik oxigénnel, és hah! Micsoda felfoghatatlan pillanat, lélegzem. Szinte hallom, valahol legbelül, hogy szívemben halk kattanással bezárul egy ajtó, és ettől a pillanattól önállóan létezem. Megrázó, és egyben felemelő érzés. Juhéj… hát ennek örülni kell, hangot is adok neki, nyivákolok, nyekergek, egyelőre ennyi megy. Hangszalagjaim még bejáratlanok, némi váladék is gurgulázik a torkomban, de érzem, jó lesz ez. Pláne, hogy már megint abajgatnak, megragadnak, és zutty, vizet zúdítanak a nyakamba. Ó, te egek, hát ezt meg miért megint?? Most aztán nem köszönöm meg nekik, üvöltök, fejezzétek be! Hát belefolyik minden a szemembe, meg a számba. Na, „ hálistennek”, nem tart sokáig az akció, bebugyolálnak, és ez jól esik. Hm.. fincsi melegség, ez olyan, mint.. mint, mi is??
Felejtek, már nem tudom felidézni honnan is jövök. Aztán a helyzet fokozatosan javul, ismerős illatok és megnyugtató puhaság. Duruzsoló lágy hangok, ismerősen csengenek, milyen sok időn át hallgattam dallamait, csak most közelről, tisztán, közvetlenül érkezik. Minden hiperintenzív. Annyi érzés, és benyomás, hogy lehetetlen feldolgozni. Hagyjuk is, feleslegesen strapálom magam. Majd csak lesz valahogy, a nehezén túl vagyunk… vagy nem?? Már megint piszkál valami, hát nem hiszem el. Mindig jön újabb információ, meg kell őrülni. Mi ez a fura csikarás? Éhes vagyok. Hát, ezzel mit lehet kezdeni?? Mielőtt túlságosan belemerülnék ennek elemezgetésébe, ösztöneim működésbe lépnek. Számban érzem az éltető anyatej számomra csodálatos ízét, és lőn, tudom mit kell csinálni. Működik a dolog, és boldog vagyok, megnyugszom. Nem lesz gond, minden problémámra érkezik majd megoldás. Gondoskodnak rólam.
Első napom itt a világban. Eseménydús pillanatok.
Elálmosodom, ki kell aludnom magam a megrázó élmények után. Az első napomat követi majd még sok száz, ezer, tízezer…
Vajon mi vár még rám?

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: ferenczvicus
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 0
Kereső robot: 16
Összes: 27

Page generated in 0.0692 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz