Söthenyes szoba asztalán
ezüst gyertyatartó áll,
valaha vidám láng égett
leolvadt viaszcsonkján.
Sárguló papíron
szálkás betűkön ül
egy rövid testámentum,
alul tintapaca,
és gyűrött szamárfül,
hogyan kerülhetett oda?
folyott az írnok tolla,
nincs aláírva a brossura,
pecsétjéről hiányzik a plomba.
Öreges, dohos szag árad
a benti levegőben,
megszáradt rég a mész
a nyeles meszelőn,
néha érzel ilyent,
kint a temetőn.
Felejteti a múltad,
elővetíti a jövőd.
Végezetül előkotrod
aranyos gyertyakoppantódat,
miután végleg elkoppintod
életed utolsó gyertyáját,
két ujjaddal elmorzsolod
kanóca ízzó zsarátnokát,
halványkék füstcsík száll felfelé az égbe,
vezeti a tekinteted,
mutatja, merre örök a világ.
Nincs már olyan lágy szellő,
amelyik ismét fellobbantaná
életed kihunyó parazsát,
visszatért újra az örök körforgás,
születés és elmúlás,
lángcsóvát húzva maga után
egy örök üstökös
a Nap felé zuhan,
s ha majd az is
Szupernovaként felrobban,
mindketten egyesülnek
a nagy Univerzummal.
Szekszárd, 2021. január 12.