Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Kamilla

, 23 olvasás, Öreg , 0 hozzászólás

Ezek vagyunk

Mottó: „Magyarországon évről évre egyre több gyerek tűnik el. Míg 2011-ben 10 ezer 400 esetet regisztráltak, tavaly már 20 ezret. Az eltűnt gyerekek többsége egy héten belül előkerül. Azonban minden évben van 100-200, akiről semmit sem tudnak kideríteni. ”

Dombvár, százhatvanezer lakosú, nyüzsgő folyóparti település. Az utóbbi néhány évben rohamos fejlődésnek indult. Az apró, külvárosi házakat lassan teljesen felfalják a központból terjeszkedő modern lakótelepek, áruházak. A kikötőbe, szinte folyamatosan érkeznek északról, fával megrakott uszályok, melyek a bútorgyárat, és a parttól kissé távolabb lévő papírgyárat etetik.

Rossz idők jártak az utcán élőkre. Napok óta hideg eső esett, mintha nem is július lett volna, hanem október vége.
Magas, kamaszévei végén járó fiú igyekezett fedél alá kerülni. Lenszőke haja csapzottan tapadt fejére, vékony száját vonallá szorította. Zsebre tett kézzel, behúzott nyakkal lépkedett a vizes járdán. Egy eldugott zsákutcába fordult be, ahol egy kocsma állt. Az ajtóban megállt, körülnézett.
- Mit parancsol a fiatalúr? – Kérdezte a csapos kincstári mosollyal.
- Kisbunkót keresem.
- Ki keresi? – Tűntette el arcáról a vigyort a pultos.
- Colos.
- Menj be azon az ajtón. Szólt, hogy jönni fogsz.
Az ajtó mögött egy kisebb helység volt, a különleges vendégeknek. Az egyik asztalnál harminc év körüli, zömök, vállas, karfiol fülű fickó ült. Öklei, mint egy-egy „népszava kalapács”.
- Szóval, te vagy a Colos. A bátyád üzent nekem, hogy munkát keresel. Azt használtad már? – Bökött állával a fiú alig észrevehetően dudorodó dzsekijére.
A kabát, hosszú csövű revolvert rejtett.
- Ennyire látszik?
- Gyakorlott szem észreveszi. Majd adok egy tokot hozzá, akkor nem olyan feltűnő.
- Kösz. Eddig még csak egyszer használtam, egy kutyára. – Szégyenkezett Colos.
Azt elhallgatta, hogy véletlenül ellőtte egy haverja három ujját.
- A Mester tud rólad. Meg is kaptad az első feladatod. Én foglak segíteni. Egy idegen kölyök koldul a területünkön. Megkeressük, beszedjük tőle a védelmi pénzt és betanítjuk. De nem indulunk el vaktában, a város szélén van egy üres raktár. Előbb-utóbb mind odatalálnak. Ott fogjuk megvárni, legalább a többinek is a körmére nézünk.
Kisbunkó fizetett, és kiléptek az utcára.
- A Mester gazdag, nagyon sok érdekeltsége van, de nekünk se kell nyomorogni. – Mutatott Kisbunkó egy fehér, luxus sportkocsira.
- Hű, ez legalább tizenöt milla.
- Huszonkettő.
Colos örült, hogy eljött otthonról, csak azt bánta, nem hamarabb.
Menet közben, Kisbunkó kotorászni kezdett a zsebében és elővette a telefonját.
- Most jut eszembe, a Mester kérte, hogy küldjek egy képet rólad. Csinálok egy közös selfi-t.
- Ember! Száznegyvennel megyünk! – Rémült meg Colos.
- Bír ez még többet is!

A belvárosban, egy épület árkádjai alatt tizenegy éves forma, feltűnően sápadt, csodálkozó szemű fiú üldögélt, mint egy ottfelejtett batyu. Előtte kartonpapír, rajta néhány forint. Mellette termetes kutya feküdt. Bohókás, fekete-barna foltjai, barátságos ábrázata jámbor külsőt adott neki.
Nagy szemű eső csattogva pofozta az aszfaltot. A gyerek vékony ruhájába bebújt a nedvesség. Összekucorodva nézett maga elé. Térdeit felhúzta, de még így is jól látszott, hogy jobb lábfeje természetellenesen befelé fordult. Nagyon szerencsétlennek érezte magát. Már nem is számolta, hány napja jött el otthonról. Tizennégy vagy tizenhat? Zsebében szájharmonika lapult, ha játszott rajta, a kutya „táncolt”. Mellső lábain toporgott, fejét jobbra-balra billegtette. Olyankor gyakrabban koppant a kartonpapír, de megalázónak érezte négylábú barátja számára, így a harmonika soha nem került elő.
- De helyes kutya! Hogy hívják? Megsimogathatom?
A fiú fölnézett. Hozzá hasonló korú, maszatos, széles szájú, búza szőke, apródfrizurás lány állt előtte. Néhány pillanatig töprengett, míg rájött, mi olyan furcsa rajta. Sötétkék szemei különböztek. Egyik mandulavágású volt, a másik kerek.
- Kamillának hívják és megsimogathatod.
- Engem Flórának hívnak, de utálom. – Ült le mellé a lány. – Mint egy mosószer. Mindenki Piszkének nevez. Hívhatsz így te is. Neked mi a neved, és mért ülsz itt?
- Otthon, Porcelánnak neveztek a fehér képem miatt, itt senki sem hív sehogy. Nem mehetek haza, mert két gyökér, a Colos meg a Pupák, el akarta lopni Kamillát, az megharapta őket, és ezért el akarják injekciózni.
- Az gáz. Megérdemelték. Én is leléptem otthonról. Apa azt mondta, ha hármasnál rosszabb jegyem lesz a bizonyítványban, szíjat hasít a hátamból.
- Voltak ketteseid?
- De még mennyi! Kettőből meg is buktam. Nem tudom pontosan milyen, ha valakinek szíjat hasítanak a hátából, de biztosan nagyon fáj. Így hát, felkötöttem a nyúlcipőt.
- Ki mond ilyet, hogy felkötöttem a nyúlcipőt?
- Jól van, ne piszkálj! Mit bámulsz?
- Kiskoromban anyával néztünk egy mesefilmet, abban a királylány rád hasonlított. – Vont vállat Porcelán.
- Ki mond ilyet, hogy királylány hasonlít rád?
Egymásra vigyorogtak. Válluk összeért, jólesően melegítették egymást.
Egy férfi közeledett kopott farmerben, kitaposott cipőben. Arcán boldog mosollyal, pogácsát evett, egy nagy papírzacskóból. Mikor melléjük ért megállt, csinált egy szabályos „jobbra át”-ot.
- Kértek pogit, ebihalak? Markoljatok bele. Nesze, te se csorgasd a nyálad. – Dobott egyet Kamillának is.
A kutya röptében elkapta.
- Ügyes! – bólintott elismerően, és elmasírozott.
- Én még éhes vagyok. – Nyafogott Piszke.
- Gyere. Van itt egy közért, nem messze.
Összekapkodta a pénzt a papírról, és elindultak.
A Nap kicsit előbújt, de a felhők túlerőben voltak, újra legyűrték.
A boltban nem jártak sikerrel. Porcelán hiába mutatta, hogy van pénzük, az eladó, egy erősen kifestett nő, kizavarta őket.
- Nem baj. – Mondta Porcelán. – Délután egy másik néni szokott lenni. Ő még meg is toldja valamivel, amit vásárolok.
Visszahúzódtak az árkád alá, de már így is eláztak.
- Nézd azt az embert. – Mutatott Porcelán, egy kantáros munkás nadrágot viselő szakállas férfire, aki a túloldalon, fejét belefúrva a szakadó esőbe, sietett valahova. Olcsó, füstszűrő nélküli cigarettáját, hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve, már egészen a körméig elszívta.
- Az, egy nagyon rendes csóka. – Folytatta a fiú. – Én csak Vakondnak nevezem, mert olyan a gatyája, mint a mesében a Kisvakondnak. Mindig hoz kaját. Pénzt nem ad, azt mondja, azt elveszik tőlem. Egyszer hozott egy pokrócot is, de mire felébredtem, ellopta valaki. Csak folyton arról papol, hogy menjek haza.
Fél óra múlva megjelent a férfi, két nagy adag gyorsétteremi menüvel. Kamillának olcsó felvágottat hozott.
- Mi még nem ismerjük egymást. – Nézett a lányra. – Engem Vakondnak nevezett el ez a csibész, pedig van rendes nevem is.
- Piszke. – Válaszolt a kislány tele szájjal.
Míg ettek, Vakond beszélt.
- Haza kellene menni, gyerekek. A problémák elől nem elmenekülni kell, hanem szembenézni velük és megoldani őket. Nem is sejtitek, mekkora veszélyben vagytok az utcán. Akkor is érhet baj benneteket, ha otthon vagytok, de így hatványozottan nagyobb rá az esély…
A két gyerek pillanatok alatt eltüntette az ételt. Vakond elköszönt, és megígérte, hogy másnap újra eljön.
A nap már délutánba hajlott, mikor szél támadt és néhány perc alatt szétkergette a felhőket. A keleti égbolton szivárvány tündökölt.
Elegáns öltönyben, enyhén elhízott, negyvenes férfi köszönt rájuk. Sima arca frissen borotvált, drága arcszesz illata lengte körül. Nőiesen puha, fehér kezei gondosan ápoltak.
- Nem fáztok, gyerekek? – Kérdezte jóindulatú mosollyal.
- Nagyon.
- Hol vannak a szüleitek?
- Semmi köze hozzá! – Válaszolt Piszke.
Az idegen nem vette zokon a szemtelenséget.
- Engem Csoki bácsinak hívnak, mert mindig meg szoktam kínálni az ilyen aranyos gyerekeket. Most sajnos pont nincs nálam, de itt lakom nem messze. Be is van fűtve, átmelegedhettek egy kicsit.
A két gyerek összenézett, Porcelán megvonta a vállát.
- A kutyám is jöhet?
- Hát… majd megvár benneteket a kocsiban, nekem cicáim vannak.
- Cicák? – Csillant fel Piszke szeme.
- Bizony! Most elmegyünk hozzám, megmelegszünk, jól belakmározunk, aztán elviszlek benneteket egy olyan helyre, ahol nem kell többet fázni, éhezni. De még előtte nagyon jól fogunk szórakozni.
A gyerekek fölálltak. Csoki bácsi arcán a pillanat töredékéig mohó várakozás suhant át. Egyikük sem vette észre, de Kamilla érzékeny antennái észlelték a változást. Ínyét felhúzta, tarkóján felborzolódott a szőr, mély hangon morogni kezdett.
- Köszönjük, nem. – Ült le Porcelán és maga mellé húzta Piszkét is.
- Ahogy gondoljátok. – Válaszolt látszólag közömbösen Csoki bácsi, és elment.
- Mi volt ez? – Kérdezte Piszke.
- Nem tudom, de higgyünk Kamillának.
- Van a külvárosban egy elhagyott épület. Oda be tudunk lógni éjszakára.
- Honnan tudsz te erről? – Kérdezte Porcelán.
- Ó, én már gyakorlott tekergő vagyok.
Keskeny, kanyargós utcákon haladtak a kerítések mögül csaholó kórus hangjára. Kamilla középen lépkedett, igazodva a fiú enyhe bicegéséhez. Egy órányi gyaloglás után, rozsdás, letaposott, lyukas kerítéssel körbevett, elhagyatott épülethez értek. A kapun tábla: Idegeneknek belépni tilos! Az udvaron satnya fák. Térdig érő gazból itt-ott rozsdás vasak meredeztek elő. A kopott barna ajtó mellett egy szép bodza bokor integetett a szélben. Tenyérnyi, fehér virágaival, erős illatával csalogatta a méheket.
Piszke kopogott, és lenyomta a kilincset. Bent négy kócos, szurtos gyerek üldögélt földre vetett matracokon. Vizes ruháik átható szagot árasztottak. A helységben nem volt már fűtési lehetőség, a radiátorokat rég leszerelte valaki. Az ablak betörve, a falak összefestve, szétdobált szemét. A sarokban két szék, ezeken ült Colos és Kisbunkó. A belépők láttán, Colos szája gonosz vigyorra húzódott.
- Van igazság! Mióta a rohadt kutyád megharapott, állandóan zsibbadt a kezem, de most törlesztek!
Elindult a gyerekek felé, Kamilla morogni kezdett, Colos félúton megtorpant. Ekkor lépett be az ajtón Csoki bácsi. A figyelem ráterelődött, a két gyerek az ajtó mellé húzódott.
- Mit keresel itt dagadék?! Nem láttad a táblát?! – Rivallt rá Colos.
A férfi, karba tette a kezét és nyugodtan nézett rájuk. Ez Kisbunkót megzavarta egy pillanatra, de nem hallgatott az ösztöneire. Colossal együtt, ő is odalépett a jövevényhez. Ez hiba volt. Két, szemmel alig követhető, ezüstös villanás látszott. Kisbunkó hátratántorodott, nyakából lüktetve fröcskölt a vér. Colos eldőlt, torkából hosszú, keskeny pengéjű kés, egy stiletto állt ki. A gyerekek döbbenten hallgattak, mozdulni se mertek, csak egyikük, egy nagyobbacska, hosszú hajú lány sikoltott. Csoki bácsi lassan végigjártatta rajuk a szemét.
- Lám, milyen szép kis édességbolt.
Tekintete megállapodott a hosszú hajú lányon.
- Gyönyörű hangod van. Kár, hogy kevés az időnk. De azért remekül fogunk szórakozni.
Lassan lehajolt a késért, tekintetét mereven a lányra szegezte, és a „Jaj de jó a habos sütemény” kezdetű dalt dúdolta, halkan. A kislány, mint egér a kígyó előtt, megdermedt a rémülettől. Ebben a pillanatban, mély morgás hallatszott, mintha a Föld gyomrából tört volna fel. Kamilla ráugrott a férfire. Csoki bácsi a szeme sarkából észlelte a mozgást, odavágott a késsel. A kutya kitért, a férfi szembefordult vele és várta a következő támadást. Kamilla lassan körözött, kivárt. Csoki bácsi elvesztette a türelmét és a kutya felé szúrt. Kamilla, mintha rugó lökte volna, újra ugrott. Röptében beleharapott a férfi kezébe. Az hanyatt esett, a stiletto-t elejtette. Az állat többször belemart az arcába, vállába.
- Gyere ide! – Kiáltott rá Porcelán. Kamilla rögtön szót fogadott, otthagyta a földön fekvő férfit. Csoki bácsi nyöszörgött, négykézlábra állt, félig kúszva az kijárat felé igyekezett. Ekkor hatalmas robajjal, csörömpöléssel beszakadt az ajtó és az ablak. Fekete maszkos fegyveresek tódultak be. A férfit lenyomták a földre, kezét hátrabilincselték. Elsőként Porcelán tért magához az ijedtségből.
- Tűnjünk el innen. – Súgta Piszkének, és a zűrzavart kihasználva, kisurrantak az ajtón.
- Várj! – Rántotta be Piszkét a bodzabokorba.
Egy civil ruhás rendőr jött az ajtó felé.
- Megvagy hát végre, Csoki bácsi. – Hallották a gyerekek a bokorban. – Tudtad, hogy a sitten kedvelik a magadfajtát? Szeretnek eljátszadozni velük. Pedronak nevezik őket.
- Engem nem zárhatnak börtönbe, én beteg vagyok.
- Azt majd eldönti a bíróság. Addig se fogsz unatkozni az előzetesben. Nesze, egy kis előleg!
Tompa puffanás hallatszott, majd nyüszítő zokogás.
- Sír? – Kérdezte súgva Piszke.
- Menjünk.
Az épületet megkerülve, hátul kibújtak a kerítésen. Sokáig futottak, míg egy kis parkban leültek egy padra. Piszkéből, mintha egy csapot nyitott volna meg, kitört a sírás. Porcelán, sután simogatta a haját.
- Jól van. Ne pityeregj.
- Haza akarok menni! – Zokogta a kislány.
Már esteledett, mikor becsöngettek, egy kis lakótelepen, az egyik harmadik emeleti lakásba. Piszke anyja nyitott ajtót. Először megölelte lányát, aztán adott neki egy pofont és újra megölelte.
- Hol voltál már megint, te anyaszomorító?
- Egész jól megúsztam. – Kacsintott a lány anyja karjaiból Porcelánra.
- Látom, te se otthonról jössz. – Fordult az asszony a fiúhoz. – Nem sokára hazaér a férjem, ő majd hazavisz.
- Nincs hova mennem.
- Sajnos, ez manapság nem ritka. Megpróbálunk segíteni, addig itt maradhatsz, a kutyának találunk helyet az öcséméknél. Ők, kertes házban laknak.
- Köszönöm, de Kamilla nélkül nem.
- Hát, kötéllel nem tarthatlak vissza. – Válaszolt az asszony, egy kis megkönnyebbüléssel. – Várj egy kicsit. Adok néhány melegebb, fiús ruhát a nagyobbik lányomtól, meg készítek egy kis útravalót.
Akkor csukódott az ajtó Porcelán mögött, mikor két szatyorral előkerült.
- Furcsa kisfiú. Szaladj, vidd utána! – Szólt Piszkére.
A lány a saroknál érte utol.
- Nem mehetsz így el.
- De. Kamillát nem adom!
- Értelek.
- Visszajövök.
- Tudom.
Másnap az újságok szalagcímei öles betűkkel harsogták: Rendőrkézen a Dombvári Rém! A cikkek beszámoltak róla, hogy a rendőrség különleges egysége kelepcét állított F. B. helyi lakosnak, aki alaposan gyanúsítható azzal, hogy a környéken elcsavargott gyerekek nála tűntek el végleg. A helyszínen talált két holttestet azonosították, de a nyomozás érdekében erről nem nyilatkoztak. Arról sem beszéltek, hogy rosszul időzítettek és, hogy a gyerekeket használták csalinak.
Porcelán azon a padon aludt, ahol Piszkével leültek a szökés után. Másnap egész nap csavargott. Nem mert hosszabb ideig egy helyen maradni, tudta, hogy keresik. Este visszament a padhoz. Éjfél után arra ébredt, nagyon fázik, bár az arca, teste tüzel. Felvette az összes ruhát, amit Piszke anyjától kapott. Nem tudott újra elaludni, szeme előtt színes karikák villogtak. Aztán Kamillát látta, amint egy nagy, sárga denevérrel birkózik. Mögöttük Piszke táncolt, balettruhában.
Egy lehajtható ágyon tért magához. A csöppnyi helység egyszerűen volt berendezve, a kicsi ablakon besütött a Nap. Kamilla az ágy mellet feküdt, egy széken Vakond ült és olvasott.
- Hol vagyok és hogy kerültem ide?
- Az Arlekino nevű tolóhajó egyik személyzeti kabinjában vagy. Mondhatom, nem mindennapi kutyád van. Mikor elájultál a láztól, megkeresett engem. Szerencsére a közelben voltam. Addig ugatott meg rángatta a ruhámat, míg odavezetett hozzád. Nem is láttam még ilyet, csak filmen. Az unokatestvérem orvos itt a városban. Kaptál egy injekciót, ami levitte a lázad, adott gyógyszert. Azt mondta, pár nap alatt rendbe jössz.
- Ha a hajónak Ar… ilyen neve van, maga miért magyarul beszél? – Kérdezte gyanakodva Porcelán.
- Jól vág az eszed. Mert Munkácson születtem, egy magyar családba. Ezt a hajót heten vásároltuk meg hitelre. Holnap elindulunk, de egy hét múlva visszajövünk. Utána itt lejár a szerződésünk, átmegyünk az Al-Dunára. Addig lábadozol, és eldöntheted, maradsz-e velünk vagy továbbállsz. A többiekkel már megbeszéltem. De azt tudnod kell, hogy itt keményen dolgozunk, neked főleg tanulás lesz a feladatod. Én, személy szerint nyugodtabb lennék, ha maradnál. Mindig szerettem volna, hogy legyen egy fiam és egy tarka kutyám.
- Magának nincs családja?
- Majd egyszer elmesélem, most pihenj.
Egy nagy hajó úszott el mellettük. Hullámai halkan csobbantak, lágyan ringatták az Arlekino-t.
Másnap délelőtt Piszke, a tankönyvei fölött gubbasztott. Kint hajókürt bődült. Úgy érezte, meg kell néznie. Kiment az erkélyre, ahonnan a folyóra lehetett látni. Éppen akkor haladt el egy uszály, mögötte egy tolóhajó.
- Ar-le-ki-no. – Betűzte. – Miért bámulom ezt a csúnya hajót? Még a nevét is alig tudom elolvasni.

Nyolc évvel később.

Egy borongós őszi, délután fiatal férfi lépkedett Dombvár kikötőjéből, egy kicsi, négyemeletes házakból álló lakótelep felé. Alig észrevehetően bicegett. Enyhén kacsázó járása, nap- és szélcserzett arca, távolba néző tekintete elárulta, nagy utakat tett meg hajón. Vállán szürke tengerészzsák. Mellette öregedő, foltos kutya ballagott, szorosan a lábánál. A házak között kicsit tájékozódott, majd bement az egyikbe. Egy harmadik emeleti lakásba csöngetett be. Szíve a torkában dobogott. Fiatal, szőke, széles szájú nő nyitott ajtót. Háta mögül, a lábába kapaszkodva másfél év körüli fiúcska kukucskált. A férfi arcán, mikor meglátta a gyermeket, az izgalom szomorúsággá változott.
- Szia, Piszke. – Mondta csendesen.
- Piszke, a húgom. Gyakran összetévesztenek minket. Te biztosan Porcelán vagy és ő Kamilla. Annyit beszél rólad! Már az idegeinkre megy. Minden nap várt, téged vagy a leveled.
- Nem jöhettem hamarabb, és csak annyit tudtam, hogy Flórának hívják. Ez a címzéshez kevés.
- Leszaladt a boltba, mindjárt itthon lesz. Gyertek be, üljetek le.
Nem sokára nyílt az ajtó. Piszke lépett be. Széles szája a füléig szaladt.
- De helyes kutya! Hogy hívják? Megsimogathatom?
- Kamillának hívják, és megsimogathatod.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: Öreg
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 15
Regisztrált: 2
Kereső robot: 21
Összes: 38
Jelenlévők:
 · Névtelen fiatal
 · Sutyi


Page generated in 0.0447 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz