Hosszan a télbe mereng a szememnek a tükre a jégen.
Ő peremén a szemed zöldje, ha csillan a fény.
Mit meredek, ha a múlt felemészt, a jelennek a végét
Járom? A szívem is úgy verdes a láttadon, nézd!
„Nem baj a bú meg a csók, ha az íze üres, ennyire kellesz. ”
- Mondta a szád, a szemed, majd odavágsz: „minek ez? ”
Számolom is már, hogy az hány nap, amíg feledésbe merülne az arcod.
Lám, ugyanott vagyok én évek után is, ahol
Nem marad senki kit egyszer is jégbe fagyaszt az a bánat.
Nincs menedék, ha a szó halva fogan. Belefagy.