Csend van...
A sötétség lassan oson el
ablakom előtt.
Be-be pillant,
még vissza is kacsint néha
Míg meg nem kerüli a földet.
Mire egész lesz újra
minden árnyék,
mik a nap sütésben csak heverésztek,
itt-ott szanaszét.
Én csak bámulok ki a fejemből.
Nézem a korai hajnalhassadtát
a messzinek tetsző horizont első napsugarát.
Csak vak merengés csupán,
miközben a néma csend le csurran a falakon.
Egyedül az idő maga,
ki el maszatolja és mosolyra húzza néha a számat.
Mint ha egy mosoly lenne, időnként a bánat bére.
Mint ha nem lenne önző az ember...
S kifolyatott vére se lenne más,
csak egy olcsó ékszer.
Mint ha a nappal létezhetne anélkül,
hogy ne létezne éjjel.