Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Belső szépség

, 37 olvasás, Hypnos , 1 hozzászólás

Fantasy

A Nap ereszkedő korongja sárgára festette a dombon magasodó várat, az alatta elterülő kis város hegyes tetejű házikóit és a körülöttük látszólag a végtelenbe nyúló széles mezőket. A keleti szél lágyan söpört végig a füves dombokon és fütyült az éles sziklákon, a magas fű hullámzott akár a tenger.

A patak felől sikongatás és lányok vihogása hallatszott. Halinor hosszú lépésekkel sietett le a domb oldalán kitaposott keskeny ösvényen. Vörös haja fáklyalángként lobogott a szélben. A csobogó patak partján egy aranyszőke lány vinnyogott, az egyik kezében egy rongybabát szorongatott, a másikkal kétségbeesetten tapogatta a fejét. Egy csapat lány állta körül és hangosan nevettek, alig győzték levegővel.

Halinor nem állt meg, nem kérdezett semmit, meg sem szólalt. Megragadta az első közelébe kerülő lányt, magához rántotta és nagyot taszított rajta. A lány előrebucskázott, megbotlott és arccal belecsobbant a patakba. Barna haja hínárként terült szét a vízen.

- Teljesen elment az eszed?! - kiabálta egy szőke lány. Zöld kötényét lágy ívű tünde faágminták díszítették.

- Megmondtam, mi lesz, ha megint bántjátok Sofiát. Most legalább megjegyzitek.

A patakban kalimpáló és prüszkölő lányt másik kettő próbálta kihalászni.

- Mi nem bántottuk, csak játszottunk - magyarázta a szőke és gőgösen felhúzta az orrát.

- Akkor vegyétek úgy, hogy én is csak játszottam - válaszolta Halinor a lányra sem pillantva.

Kinyújtotta a kezét a szipogó lány felé, akit Sofiának neveztek. Az odasietett és hozzábújt. Halinor leguggolt mellé, hogy jobban megnézhesse. Sötétkék szemei nedvesek voltak a könnyektől, arcocskája ki volt pirosodba. A hajában dudorodott valami kemény, egy kövér cserebogár, lábaival erősen kapaszkodott egy aranyszín hajtincsbe.

- Annyira szánalmasak vagytok, Atla.

Az Atlának nevezett szőke lány felhorkant és összefonta a karjait faágmintás köténye előtt.

- Te beszélsz? Az én családom legalább nem menekült el, amikor a hazáját kellett védenie.

Halinor zöld szemei fenyegetően megvillantak, az arca kivörösödött, a szeplői izzó parázsszemeknek tűntek.

- Csak nem megsértettem az érzéseidet, rondaság - gúnyolódott Atla. - Na, mi van? A kis féleszű félvérért jöttél nem? Vagy itt fogsz ácsorogni egész nap?

Halinor hallgatott. Kezével maga mögé tessékelte Sofiát.

- Befejezted? - kérdezte végül.

- Igen - felelte Atla a fejét dölyfösen felemelve.

Az ütés a száján érte. A fenekére esett, egy pillanatig meglepetten pislogott, majd a szájából ömleni kezdett a vér. Csak ezután kezdett el üvölteni. Halinor még akkor is hallotta, amikor már Sofiával kézen fogva elérték a domb tetejét.

- Bogarat raktak a hajamba - szipogta Sofia és fehér ruhájának ujjába törölte az orrát.

- Tudom, láttam. Majd kiszedem.

- De megeszi a hajam. Azt mondták. És kopasz leszek, mint Pipó bácsi.

- Dehogy eszi meg a hajad. Az csak cserebogár. Nem bánt. Egyáltalán miért mentél oda Atláékhoz?

Sofia magához szorította a babáját, szégyenlősen lesütötte a szemeit, a szélben táncoló aranyfürtjei közül előtűntek hegyes fülei.

- Azt mondták - szólalt meg végül remegő hangon -, találtak egy kis nyuszit.

- Jaj, Sofia! - sóhajtotta Halinor.

A domb tetején egy szikla állt, amin egy idős férfi ücsörgött. Kopasz fején csillogott a Nap fénye. Éppen a pipáját gyújtotta meg, nagy füst pamacsok szálltak fel hosszú bajsza alól. A szikla körüli letiport fűben gyerekek zsibongtak, kicsik és nagyok egyaránt.

- Nocsak, nocsak, Halinor - köszöntötte az idős ember. - Hát megtaláltad az elveszett tünde lánykát?

A gyerekek elhallgattak és minden szem kettejükre szegeződött.

- Ejnye-ejnye, láttam ám mit csináltál - folytatta az öreg dorgálóan meglóbálva a pipáját. - Nem illik az efféle viselkedés egy ilyen fiatal hölgyhöz.

- Atla kezdte - húzta ki magát Halinor. - Bogarat dobtak Sofia hajába. Könnyű a kisebbet bántani.

- Egy ronda nagy bogarat - magyarázta Sofia. Már egyáltalán nem tűnt szomorúnak.

Több gyerek felemelkedett és odasereglett, hogy jobban megnézzék a lány hajában csimpaszkodó cserebogarat.

- Pont olyan ronda kívülről, mint Atla belülről - Halinor leült a szikla tövébe és az ölébe vette Sofiát. - Remélem Atla belső undoksága egyszer megmutatkozik a külsején.

- Csak óvatosan Solana átkával, kisasszony - figyelmeztette az öreg és mélyet szívott a pipájából.

- Solana átka? - motyogta maga elé Halinor elmerengve, de nem sokáig merenghetett. Sofia hirtelen elkezdett lecsúszni. A vörös hajú lány karjai gyorsan kicsapódtak, Sofia dereka köré fonódtak és visszahúzták.

- Megvagy.

- Ki asz a Szolana, Pipó bászi? - kérdezte egy pösze kisfiú.

Az öreg Pipó nagy füstfelhőt fújt maga elé, elmosolyodott kivillantva sárga fogait.

- A Halinor kisasszony által megemlített belső rondaságról és külső szépségről eszembe jutott egy régi történet - A szájába vette a pipa szárát és egy pillanatra elgondolkodott. - De túl félelmetes. Nem is mesélem el.

Óriási hangzavar támadt, ahogyan a gyerekek egymás szavába vágva kérlelték az öreget, hogy meséljen, és bizonygatták mennyire nem félnek.

Pipó felkacagott rekedtes hangján.

- No, legyen hát.

A gyereksokadalom elhallgatott. Sofia kíváncsi sötétkék szemeit a pipázó öregre emelte, miközben Halinor a bogarat próbálta kihámozni a hajából, de az csak nem hagyta magát.

- Bizonyára ismeritek azt a tünde mondást, hogy a szépség belülről fakad, ugye? - kezdte Pipó. - Nos, a tündék tévednek. Vannak esetek, amikor egy szépséges külső rothadt belsőt takar mint egy féregrágta alma. És ugyanígy van, amikor a torz megjelenés egy nemes léleknek ad otthont. Nem igaz?

A gyerekek egyetértően bólogattak.

- És van Esta Bathory grófnő esete, akinek a romlott belsője végül külsején is megmutatkozott. Solana Omaronak köszönhetően.

Pipó elhallgatott, mélyet szívott a pipájából.

- Pipó bácsi, ki az az Esta Bathory grófnő? - kérdezte egy copfos kislány, aki talán még szeplősebb volt, mint Halinor.

Egy hosszú, zsíros hajú, idősebb fiú lepisszegte.

- Csend legyen! Nem magyarázz közbe!

- Esta egy igrez grófnő volt - folytatta Pipó. - Nos, sokan hercegnőként is emlékeznek rá, de ez pusztán mérhetetlen arroganciájának a szüleménye volt. De volt benne igazság. A megözvegyült Theddor Bathory legidősebb lányaként gyakran apja távollétében ő helyettesítette, a Láncok Házának úrnőjeként.

A hallgatóság szinte egyszerre sóhajtott fel és a sokadalmon végigsöprő suttogásban még számtalanszor elhangzott a rettegett igreziai erődítmény neve. Halinor is felkapta a fejét a bogarászásból.

Az öreg elégedetten elvigyorodott, megpödörte a bajszát. A hallgatóság felcsigázottságát látva felébredt benne a mesélő és sokkal színpadiasabb hangnemmel, erősen gesztikulálva folytatta.

- Esta hamar hasonló, ha nem rosszabb hírnévre tett szer, mint a kastély, amiben élt. Félelmében mindenki úgy tett, mintha nem tudna rémtetteiről, de még maga Theddor is az Üveg-hegy másik oldalára vitette a két fiatalabb lányát, sőt, még a fiait is, hogy a lehető legtávolabb legyenek Estától.

- Akkor Esta bizonyára borzalmas egy nő lehetett - vágott közbe Halinor.

Már csak simogatta és dörzsölgette a cserebogár páncélját, hátha megelégeli és egyszerűen elrepül. Sofia teljesen belemerült az öreg meséjébe, úgy tűnt el is feledkezett a bogárról.

- Halinor! - mordult fel újra a hosszú hajú fiú. - Ne dumálj már közbe!

- Még annál is rosszabb volt, kisasszony - Pipó feljebb csusszant a sziklán, törökülésbe helyezkedett, egyik kezet a térdére fektette, a másikkal megigazított a pipát a szájában. Úgy festett mint valami különös istenség szobra. - Esta gyönyörű volt és hiú. Borzalmas dolgokat követett el, hogy megőrizze a szépségét és ehhez szépséges lányok voltak a fő célpontjai. Elcsábította vagy elkábította őket és szörnyűséges módokon elvette tőlük azt, ami széppé tette őket.

Szünetet tartott. Egy füstfelhőt fújt maga elé, amit a szél azonnal szétoszlatott. A közönség soraiban újabb sutyorgás támadt. Sofia hátrafordította a fejét, sötétkék szemeiben aggodalom tükröződött.

- Senki nem fogja elvenni a te szépségedet - nyugtatta Halinor és megcsipkedte a lány arcocskáját. - Mert nem hagyom.

Megcsiklandozta Sofiát, aki csilingelő hangján kacarászott és sikongatott.

- De megbüntették, ugye? - szólalt meg a szeplős kislány, aki már nem bírta a hallgatást. - A rosszakat mindig megbüntetik.

- Mondtam, hogy maradj csendben - hordta le ismét a hosszú hajú fiú.

- Meg ám! De még hogyan - mosolyogta Pipó. - Esta ugyanis végtelen romlottságában nem volt tekintettel semmire. Így történhetett, hogy olyasvalaki szépségére támadt kedve, aki kedves volt a sötét tünde boszorkánynak, Solana Omaronak.

Ismét sutyorgás támadt a hallgatóság soraiban. Pipó harákolni kezdett, majd kiköpött a fűbe. Felpillantott a sárguló égre, egy sólyom vijjogva szállt el fölöttük.

- Solana akkor a lányokat szerette? - szólalt meg ezúttal a mások közbeszólásai miatt annyit morgó hosszú hajú fiú. Mindenki ránézett, de senki sem sziszegte le.

- Na és? - vetette oda Halinor.

- Egil atya azt mondta - magyarázta a fiú -, hogy az a természet ellen való, ha egy lány lányt szeret. Vagy ha egy fiú fiút.

- Nem igaz - mondta váratlanul Sofia. - Anyukám azt mondta, hogy szeretni valakit az természetes, akár fiú, akár lány, akár ember, akár tünde, akár törpe. Azt is mondta, hogy senki sem mondhatja meg másoknak, kit szerethetnek.

Csend lett. Halinor mosolygott, Sofia aranyszőke hajával játszadozott. A cserebogár figyelmesen mozgatta az antennáit.

- Solana is ugyanúgy gondolkodott, ahogyan a kicsi Sofia itt - folytatta Pipó gyorsan, hogy elejét vegye egy vita kitörésének. - A szerelem pedig fájdalmas tud lenni, különösen, ha elveszíted azt. A fájdalom kétségbeesést szül, az pedig dühöt. Solana pedig dühös lett. És nincsen rosszabb ezen a világon egy dühös mágusnőnél.

***

A lámpások imbolygó fénye táncoló árnyakat vetett a poros kőpadlóra. Lépések visszhangot vertek a kastély alatti folyosók labirintusban. Felnyitottak egy masszív faajtót, vaspántjai sikoltottak, akár a régi idők gonosz kísértetei. Mögött egy lépcsősor vezetett a sötét mélybe.

- Kisasszony - szólalt meg az elől haladó férfi. Sovány arca koponyaszerűnek tűnt a homályban. - Nem olyan régen hoztuk le ide. Még a külső oltáron fekszik. Nem volt időnk még megtisztítani se...

- Nem érdekel, Kodrin - vágott a szavába hevesen Solana Omaro. Világos szemei szúrósan meredtek a szolgára. - Látni akarom.

- Igenis, kisasszony.

A lépcsők egy sötét csarnokban értek véget. A lámpások fénykörének szélén egyszerű oltárnak tűnő kő emelvények sorakoztak, némelyik üres volt, másokon fehér lepedővel leterített mozdulatlan alakok hevertek. A Kodrinnak nevezett szolga a mágusnőt az egyik ilyen kő oltárhoz vezette. A fehér lepel alatti emberi alak könnyen kivehető volt. Solana mereven bámulta a leplet, ameddig a szolga szótlanul körbejárt és feloltotta a lámpásokat az oltár körül.

A felgyúló fényektől szinte világított a mágusnő sötét tünde hagyomány szerint hófehérre festett haja. Letette a lámpást az oltár végébe, akaratlanul is mély levegőt vett, és a lepelért nyúlt. Az árnyak végigszaladtak a karján lévő tetoválásokon, sötét tünde származásának büszke jelein.

- Kisasszony - állította meg Kodrin. - Bocsásson meg, nagyon sajnálom, de úgy gondolom, nem kellene ezt látnia. Talán jobb lenne, ha...

- Nincs szükségem a szánalmadra - förmedt rá Solana. - Egyedül is el tudom dönteni, mit akarok látni és mit nem.

- Értettem, kisasszony. Bocsánatot kérek.

A mágusnő visszafordult a lepelhez. Kinyúlt és megérintette a szövetet ott, ahol a fej volt. Habozva megragadta a lepel csücskét és egy határozott mozdulattal lerántotta. A lehulló lepel felverte a port. Az általa rejtett borzalom megtántorította Solanát, összeszorította az ajkait, minden erejével küszködött a felszínre törő rémülettel, undorral és mérhetetlen elkeseredettséggel.

A test borzalmas állapotban volt, de még így is felismerte. A szemöldöke jellegzetes vonaláról. A sötét szemeiről, amiket olyan sokszor volt alkalma megcsodálni, és amik most színtele, üres halszemekként meredtek a semmibe őrizve az átélt borzalmas kínokat. És a jobb mellén lévő anyajegyről, ami körül a bőr most kékes és átlátszó volt.

Krinának hívták. A kastélykertész lánya volt, egyszerű cseléd. Nem okozott kárt soha senkinek. A szépsége volt a bűne. Csupán tizenhét éves volt.

Solanát váratlanul és nagy erővel ragadta magával a bánat. A szemeit könnyek próbáltak makacsul elönteni, a torka összeszorult, testét undok módon rázta a görcsös zokogás. Kezét a szájához emelte, de így sem sikerült elfojtania az ajkai közül előtörő reszkető sóhajt. Minden erejével küzdött, hogy magába fojtsa a sírást. Nincsen undokabb látvány egy síró varázslónőnél, mondta magában.

Kodrin a holttest fejénél állt. Tiszteletteljesen elfordította a tekintetét és nem nézett a szenvedő mágusnőre. Egy perccel később szó nélkül a kijárt felé indult.

- Hol? - szólalt meg elfúló hangon Solana Omaro és nagyot szívott az orrán. - Hol találták meg?

- Esta Bathory grófnő egyik lakosztályában - fordult vissza a szolga. - Ő maga hívatott minket.

- Ő maga csinálta ezt?

- Úgy tudom, kisasszony.

Solana Omaro kihúzta magát és vett egy mélyet lélegzett. Behunyta a szemét és nagy erőfeszítések árán száműzte a gyászt a lelke mélyére. Mikor ismét letekintett a megcsonkított testre, azt már újult eltökéltséggel tette.

A lány test úgy nézett ki, mintha vadállatok marcangolták volna szét és lakmároztak volna belőle. Solana Omaro azonban látta a sebekben a módszerességet és precizitást, amit közönséges fenevad nem követhetett el, csak egy egészen kivételes szörnyeteg.

A hajdan puha, telt ajkakat lemetszették feltárva a kékes, nedvesen csillogó ínyt és a belőle kiálló fogakat, ami borzalmas halálvigyorként uralta most a száradt vérrel áztatott arcot. A második szembeötlő sérülés a szeméremdobtól a szegycsontig tartó hosszú, egyenes vágás. A bőrt és izmokat szétfeszítették, a beleket széttúrták és a méhet kegyetlenül kilopták.

- Mindig elvesz valamit tőlük - lépdelt oda Kodrin. - Az előző tizennégy éves leánynak a melleit, az azelőttinek a szemeit...

- A klitoriszt is kivágta - állapította meg Solana Omaro és megborzongott.

- Egyesek azt mondják, hogy Esta grófnő az ördögökkel kufárkodik. Fiatal leányok testrészeiért szépséget kap cserébe.

- Marhaság!

- Bizonyára igaza van a mágus kisasszonynak - helyeselt a szolga nyugodtan. - Mások azt beszélik, a grófnő elixírekbe keverve vagy nyersen fogyasztja el a szerzeményeket azt remélve, hogy a tulajdonságaik beléje költöznek. Hasonlatosan miként a vestmariak és romsdaliak tartják, hogy a leölt állat májának nyers fogyasztásától beléjük költözik annak a bátorsága és ereje,

Solana felhorkant a hitetlenkedéstől és az undortól.

- Mindazonáltal - folytatta Kodrin, amikor a mágusnő nem szólt semmit és nem is utasította hallgatásra - úgy tartják, ezek a rémtettek nem embertől valók. Csak ebben a hónapban négy leány. Az egyikük csupán tizenkettő volt, alig kezdett kivirágozni. Micsoda szörnyűség. Azt suttogják eljött az ideje, hogy az ördögöt nyársra tűzzék.

A sötét tünde mágusnő összehúzta vékony szemöldökeit.

- Suttogják, ugye? Mire akarsz utalni, Kodrin? Ezek a suttogók keresnek valakit, akivel elvégeztethetik a nyársra tűzést? Konspirálnak? Netán engem szemeltél ki erre a feladatra?

- Dehogyis, kisasszony - hajolt meg alázatosan a szolga. - Szó sincs ilyesmiről. Én csak egy egyszerű szolgáló vagyok, aki a holtakat gondozza. Eszembe se jutna, hogy a mágus kisasszonyt efféle szörnyű tettre kérjem. Én csupán hallok dolgokat. Hallok, persze, elégedetlen beszédet, zsörtölődést és sértéseket, de a szolgák közül soha senki nem merne a Bathory család ellen törni.

Solana Omaro jelentőségteljes pillantást vetett a szolgára. Kodrin lehajolt a porban lévő lepelért, a karjára fektette.

- Az emberek aggódnak, Omaro kisasszony. A rend, tudja, felborult. A szolgák szolgálnak. Az urak pedig uralkodnak. De a dolog természetes rendje megbomlott. Azt beszélik az urak tudják és az ő dolguk lenne a rend helyreállítása, de az urak nem tesznek semmit. Az urak nem uralkodnak, a szolgák pedig félnek szolgálni. Az emberek aggódnak, kisasszony, hogy mi lesz, ha a rend nem áll helyre. Egyesek félnek, hogy a tűz és vasvilla ideje közeleg.

Solana Omaro újra a megcsonkított test felé fordította a tekintetét. Az ajkai megremegtek. Hosszú pillanatokig meredt a holttestre, majd Kodrinhoz fordult.

- Kérlek, viseld gondját.

- Különös gondom lesz rá, kisasszony.

A mágusnő felvette a lámpását, sarkon fordult és határozott léptekkel elindult a sötétbe burkolózó lépcsők felé. Egy csöppet sem érdekelte a felborult rend, a szolgák rettegése vagy az urak tétlensége.

***

A hűvös tavaszi szellő végigsöpört a pusztán megcibálva a magas fűszálakat és a fűben ülő gyerekek haját. A cserebogár makacsul kapaszkodott Sofia lobogó tincseibe.

- Mi az a klitorisz? - kérdezte egy kapafogú fiúcska.

Csend támadt, csak a szél zúgott. A hosszú hajú fiú sokatmondó pillantást vetett Halinor irányában, de a lány nem vette észre, mert éppen Sofia fülébe suttogta a választ. A kislány szája elkerekedett a csodálkozástól, majd bájosan felkacagott.

Pipó szólásra nyitotta a száját, de végül csak ráharapott a pipa szárára és elgondolkodva morgott. Bajszának hosszú szárai csapkodtak a szélben.

- Kit érdekel? - csattant fel egy bozontos, kerek arcú fiú. - Engem a harc érdekel. Mikor jön az a rész, Pipó bácsi? Amikor a boszorkány megöli a gonosz grófnőt.

Az öreg elnézett nyugatra, amerre a Nap már elkezdte sárgára festeni az eget.

- Attól tartok csalódnod kell - mondta és elkezdte újra megtömni a pipáját. - Ugyanis nem került sor rá.

- Hogyhogy? - kérdezte meghökkenve Halinor. - Esta kegyetlenül megölte a szerelmét. Ha az én szeretteimmel tenne ilyet valaki, egészen biztosan nem lélegezne már mire a Nap felkel. Az új és a régi istenekre esküszöm.

Halinor elkomolyodott. Sofia fészkelődni kezdett az ölében, hátrakapta a fejét, hogy lássa a lányt. A szőke hajszálak megsimogatták Halinor arcát, a cserebogár az állán koppant.

- Milyen vad vagy, Halinor, egy nyúltenyésztőhöz képes - mondta komisz mosollyal a hosszú hajú fiú. - Minden vestmari lány ilyen harcias?

Halinor rávillantotta zöld szemeit.

Pipó nagyot szívott a pipából, az orrából füst tört elő.

- Solana Omaro - mesélte tovább - meg akarta ölni Esta grófnőt. De Solana nem volt közönséges gyilkos. Ha az lett volna, akkor egyszerűen ott és helyben megölte volna a grófnőt. Pont és vége. Képes lett volna rá. A nők azonban ravaszabbak egy rókánál, türelmesebbek egy póknál és kegyetlenebbek bárminél, ha bosszúról van szó. Rászánják az időt, hogy megtalálják azt a helyet, ahol a legjobban fáj, és ott csapnak le. A halál sokszor inkább kegyelem, mint büntetés. Solana pedig tudta, hogy vannak rosszabb dolgok is a halálnál. Ezért mondom mindig, fiúk, szépen bánjatok a lányokkal.

- Én nem félek a lányoktól - emelte fel a fejét büszkén a bozontos.

- Én sem - vágta rá pökhendien a hosszú hajú. - Egy lány sem érhet fel velem. Fogadok harcban bármelyiket legyőzném.

Hosszú pillantást vetett Halinorra, a szája széle mosolyra görbült. A lány csak forgatta a szemét.

- Azért óvatosan a nagy szavakkal - figyelmeztette az öreg Pipó. - Ha te is megéled majd az én koromat, és olyan sok nővel találkozol, mint én, inkább állsz majd ki három vérmedve ellen egyetlen késsel, mint egy dühös asszonnyal.

- Persze - horkant fel a fiú és félretűrte az arcából szélzilálta haját. - Hogyan lehetne veszélyes valaki olyan, mint mondjuk Sofia.

Számtalan szempár a szőke kislányra szegeződött. Sofia meglepetten pislogott, magához szorította a babáját, majd elpirult és szégyenlősen lesütötte kék szemeit.

- Sofia nem tudna ártani egy fűszálnak sem - vágta rá Halinor és megsimogatta a kislány fejét. - De a déli nők katonáskodnak is. Ott felköthetnéd a gatyádat rendesen. Meg különben se magyarázz. A Kondás anyja a te valagadat is legutóbb úgy elverte, hogy napokig nem tudtál rendesen járni.

Hangos vihorászás tört ki. Többen kórusban kezdték feleleveníteni az esetet. A hosszú hajú fiú hevesen próbálta túlkiabálni a zsivajt és csendre parancsolni a rajta mulatókat. Pipó csak türelmesen pipázott a szikla tetején, ameddig elült a ricsaj és minden szempár újra rászegeződött.

- Ha nem gyilkolta meg a grófnőt, mit csinált? - törte meg a csöndet Halinor.

Az öreg a szikla tetején beleszívott a pipájába, a szemei hirtelen kidülledtek, köhögni kezdett, harákolt, majd kiköpött a oldalra a fűbe.

- Szóval Solana Omaro egy nagyon okos, Ard Dokarban tanult mágusnő volt - magyarázta, miközben száját és orrát az ingujjába törölte. - Megölhette volna Esta grófnőt, de azt túl kegyelmesnek találta. Helyette rengeteg időt szánt a felkészülésre. Szövögette a bosszúját, akár egy pók a hálóját. Egy üzenettel finoman felébresztette a grófnő kíváncsiságát, és türelmesen várt, ameddig eljött a megfelelő pillanat.

***

A Láncok Házának nevezett kastély bazalttömbként magasodott a hótól csillogó Üveg-hegység lábánál hullámzó dombok egyikén. Csúcsos tornyai lándzsahegyekként meredeztek az acélszínű ég felé. Körülötte minden komornak és színtelennek tűnt, mintha az ősi kőfalak kiszívták volna az életet a csodálatos kert bokraiból és virágaiból.

A babonás népek messzire elkerülték, elátkozott helynek tartották, az utazók tekintetüket sem merték a rémületes kastélyra vetni, nehogy balszerencse szálljon rájuk. Mesék százai terjengtek démonokkal üzletelő nemesemberekről, ősi isteneknek véráldozatot bemutató torz szektákról, acélfogú boszorkányokról és szabadon portyázó szörnyetegekről.

A műveltebbek azonban tudták, hogy minden mese rejt valami igazságot magában. Solana Omaro pedig ismerte ezeket az igazságokat.

A komor és rémisztő kastély hatalmas bálterme fényes, meleg és színpompás volt. A muzsikusok zenéje és a hosszú asztalokon sorakozó tengernyi finomság illata töltötte be. Szépen felöltözött nemes hölgyek és elegáns urak keringőztek a hatalmas igrez sárkányt ábrázoló díszes kövezeten.

A lakoma még fiatal volt. A lovagok még nem kezdtek részegen saját tetteiket túlszínezve egymás szavába vágni, és az asszonyok sem gyűltek klikkekbe, hogy egymásról undok pletykákat terjesszenek.

Solana az egyik asztalnál ácsorgott. Hófehér haja szabadon omlott csupasz hátára és vállaira. Áttetsző, ezüstszín blúzának tünde hímzései keveset rejtettek el kerek formáiból. Derékig felhasított hosszú szoknyája alól szemérmetlenül kivillant gömbölyű, harisnyás combja. Öltözékét vágyakozó, irigy és megvető pillantások követték. Az efféle kihívó ruházat ugyanis a szajhák és a mágusnők privilégiuma volt.

Egy újabb kupa édes vodorai bort töltött magának. Mellette két nő szőlőt csipegetett és sutyorgott sokatmondó pillantásokat vetve a mágusnőre. Egy fiatal, széles vállú férfi lépett oda hozzá nyájas mosollyal. Fekete zekéjén a kék sárkányos embléma elárulta, hogy a Sárkány lovagrend tagja volt. Solana egy egyszerű, rövid, de jelentőségteljes és ellentmondást nem tűrő pillantást vetett a lovagra belefojtva a szót. A sötét tünde mágusnő az udvarban töltött évek alatt kitapasztalta nem csak azt, hogyan kell az ujjai közé csavarnia bárkit, hanem annak a praktikáját is, hogyan kell szavak nélkül elhárítani a nem kívánt közeledést.

A férfi szemei elkerekedtek, zavarodottan pislogott, majd pár pillanatnyi habozás után a közelben álldogáló két nőhöz lépett, akik sokkalta szívélyesebben fogadták. Solana beleivott a borába és tekintetével tovább követte a termen uralkodókat megszégyenítő módon keresztülvágó Esta grófnőt.

Esta szép volt, de nem úgy, ahogyan egy virágzó fiatal leány, ártatlanul és érintetlenül. Esta az érett nők szépségével rendelkezett, ami a vágy mellett már tiszteletet is keltett. Egy arannyal hímzett, testhez simuló vörös ruhát viselt, ami kiemelte gömbölyű formáit. Fülében ezüst fülbevalók csillogtak. Barna haja a házas asszonyokra jellemző kontyokban voltak, pedig soha nem ment férjhez, ami pletykák tárgyát képezte, de az okát senki sem ismerte.

Ugyan atyja, a szintén jelenlévő Theddor, viselte a megtisztelő Láncok Házának ura címet, de nyilvánvaló volt, hogy nem volt ő ura semminek sem. A vendégek hűséges ebekként ugrálták körül Estát, minden mozdulatát árgus szemekkel követték, szavaira hálásan hajlongtak. A mágusnő elfintorodott az undortól.

Hosszú, gyötrelmes percekkel később Esta végül elhessegette a döglegyekként köröző bárókat és grófokat egyetlen kivételével. A magas, vékony nő a bálterem egyik mellékkijáratához vezette a grófnőt. Solana Omaro gyanakodva húzta össze vékony szemöldökeit, lecsapta a kupáját az asztalra és utánuk sietett. Tervei voltak Estával és nem engedhette, hogy mások elragadják a lehetőséget előle.

Egy pillanatra megállt az ajtónál, fülelt. Mikor a kezét a kilincsre tette az lenyomódott, az ajtó nagy lendülettel kinyílt. A vékony, magas nő lépett be, megtorpant, barna szemei nagyra nyíltak.

- Ó - Végigmérte Solanát, majd önelégült mosoly kúszott az arcára. - Mágusnő, ugye? Sajnálom, de Esta grófnő most nagyon elfoglalt.

- Köszönöm, Elna bárónő - válaszolta Solana nem is próbálva rejteni ellenszenvét. - De inkább magam győződnék meg erről.

Elna nem volt szép. Arca szörnyen sovány volt, a bőre már az öregedés jeleként kezdett megereszkedni, amin a smink már nem tudott sokat javítani, de ez láthatóan nem tántorította vissza a használatától. Egy szűk, zöld ruhát viselt, ami előnytelenül kiemelte nemlétező dekoltázsát.

A mágusnő ismerte a kereskedő-bárónő hírét, aki a legkülönfélébb serkentőporokkal, füvekkel és kotyvalékokkal látta el azokat, akik meg tudták fizetni az efféle káros szenvedélyeket.

- Ti mágusok azt hiszitek bármit megtehettek - horkant fel, miután Solana majdnem fellökte.

Az ajtó zörögve csukódott be mögött, a hangja végigsöpört a folyosón. A sötét tünde mágusnő a folyosó végén pillantotta meg Esta grófnőt, háttal állt. Lassította a lépteit, amikor közelebb ért. A grófnő ugyanis nem volt egyedül.

Esta takarásából egy fiatal lányka tűnt fel. Nem tűnt idősebbnek tizennégynél. Gesztenyebarna haja hosszú volt és ápolt, arcocskája kerek, pisze orra szeplőktől pettyezett. Szép ruhában volt, akár egy bárókisasszony, de a testtartása elárulta valódi származását. A kezei és ajkai reszkettek, miközben a grófnő végigcirógatta a nyakát és a csupasz vállát.

Solana Omaro tudott a kastélyban folyó leánykereskedelemről. Theddor Bathory, a Láncok Házának ura, felesége sajnálatos halála után előszeretettel fogadott fiatal leányokat az ágyába. A nemesek ezt megtudván politikai hasznot remélve előszeretettel ajándékozták meg a kastély urát szépséges és meglehetősen fiatal leányzókkal. Esta grófnő szintén nem vetette meg az efféle ajándékokat, csak sokkal nagyobb étvággyal fogyasztotta őket és teljesen más okból.

Solana sikeresen elfojtotta az undorát, odalépett a grófnőhöz és pukedlizett.

Esta szelíd, szép arcát, amivel a leányhoz suttogott, ráncokkal árasztotta el az ingerültség. Úgy mordult fel mint a vacsoráját féltő véreb. Heves mozdulattal fordult a mágusnőhöz, ajkai papírvékonyra préselődtek, barna szemei szinte lángoltak. Végigfuttatta a tekintetét Solanán, és az indulata egy csapásra szertefoszlott.

- Solana Omaro vagyok a Sindorel házból - mutatkozott be a mágusnő. - Én írtam a levelet, amiben a grófnő segítségét kértem.

- Ó, igen - A grófnő teljesen Solana felé fordult. - Emlékszem, hogy az üzenete nagy meglepetést okozott nekem, Omaro mester. A mágusok szokás szerint atyámhoz, Lord Theddorhoz, szoktak fordulni a kéréseikkel... vagy utasításaikkal.

- Lehetséges, hogy helytelenül teszik - Solana úgy hangsúlyozott, hogy nem lehetett meghatározni kérdést tette-e fel vagy kijelentést.

- Lehetséges - válaszolta a grófnő a mágusnőt vizslatva. - Ritkán akad lehetőségem mágusokkal, kiváltképp tündékkel társalogni. És az egyikük most az én segítségemet kéri. Ezt nem utasíthatom vissza, ugye?

Solana Omaro lopva a grófnő mögött remegő lányra pillantott.

- Úgy gondolom ezt kettesben illene megtárgyalnunk.

- Természetesen - Esta barátságosan mosolygott, a lányhoz fordult és intett neki. - Eredj, kicsim. Később majd folytatjuk.

A gesztenyebarna lány sietve, ügyetlenül hajolt meg és gyorsan távozott. Solana úgy hallotta, mintha a megkönnyebbült sóhaja halk sírásba fordult volna.

- A kis ajándékomnak még várnia kell, hogy játsszak vele - mondta halkan Esta tekintetével a lányt követve, majd szemeit újra a mágusnőre szegezte. - A levelében, Omaro mester, részletesen leírta a szerkezetet és az ahhoz szükséges speciális alapanyagokat, kristályokat. Természetesen rendelkezem a megfelelő ismeretséggel és pénzzel, hogy ezeknek a beszerzése csak az idő kérdése legyen.

Pillanatnyi szünetet tartott, a tekintete megkeményedett.

- Azt viszont szeretném tisztázni, hogy atyámmal ellentétben engem nem lehet utasítgatni.

- Bocsánatot kérek, ha az üzenetem ezt a benyomást keltette - Solana Omaro kissé meghajolt. - Az csak természetes, hogy nem ingyen várom mindezt el. Úgy gondoltam a kérésem megfontolása után a grófnő maga szívesebben fejtené ki a kívánságát személyesen.

Esta grófnő tekintete megenyhült, szája sejtelmes mosolyra görbült.

- Nem tudom ez a szerkezet mennyit érhet magának, de fogadok meglehetősen sokat, ha hozzám fordult Ard Dokar vagy atyám helyett. Így a kérésem is ennek megfelelően meglehetősen szokatlan lesz.

- A legjobb tudásom szerint állok a szolgálatára.

Esta még egyszer alaposan végigmérte a sötét tünde mágusnőt.

- Magára talán ez nem vonatkozik - kezdte a grófnő és lehalkította a hangját -, de tudomásom van róla, hogy a varázslók és varázslónők valamilyen mágikus praktikával képesek megőrizni a fiatalságukat és hosszú ideig élni, ha nem örökké. Igaz ez?

- Igaz, grófnő.

- Maga, Omaro mester, ismer efféle mágiát?

- Ismerek, grófnő.

A grófnő szeme felcsillant.

- Ha mindent megkap - lehalkította a hangját -, mikor tudná ezt elvégezni?

Solana Omaro belebámult Esta vágyakozástól és reménytől vibráló szemeibe, és elégedetten elmosolyodott.

- Ha úgy óhajtja, akár most azonnal.

***

A Láncok Házát az évtizedek során számtalanszor kibővítették. Korábbi uraik családjaik és vendégeik számára a komor erődnél barátságosabb lakórészt építtettek hozzá. Sajnálatos módon a kastély ridegsége erre a palotarészre is rátelepedett és befészkelte magát a falai közé.

A szoba a vendéglakosztályok egyike volt. Tágas volt, egy széles ágy állt benne szépen bevetve. Vele szemben egy fenyőfa szekrény volt a falhoz tolva, rajta ovális tükörrel. A helyiség túloldalán lévő keskeny, csúcsos ablakon túl komor, sötét folyamként hömpölyögtek a felhők.

- Itt senki nem fog minket zavarni - mondta Esta és becsukta az ajtót maguk mögött. - Gyakran használom ezeket a szobákat. Ritkán érkeznek olyan vendégek, akik itt kívánnának megszállni. Kivétel nélkül a Fehér Palotát szokták választani, így ezek mindig üresen állnak.

Körbejárt a szobában és a falakon lévő tartókban sorra gyújtotta meg a gyertyákat. Vibráló fényük kísérteties árnyakat vetettek a hegyeket ábrázoló festményekre.

- Még mindig elképeszt - folytatta -, hogy a mágiát a hazugságok ilyen sűrű hálója fedi, amit ráadásul maguk a mágusok szőttek.

Felkuncogott és elfújta a gyújtópálcát.

- Az embereket néha csak hazugságokkal lehet megóvni attól, hogy olyanba ártsák magukat, amihez nincsenek felkészülve - válaszolta Solana Omaro és az ágyat bámult. Krinára gondolt. - Ha tudnák, hogy egy rituáléhoz egy telihold alatt született leány első vérzése helyett elegendő a közönséges disznóvér is, akkor mindannyian ilyesmikkel próbálkozna.

Esta grófnő a sötét tünde elé sétált, sejtelmesen mosolygott.

- És a varázslónők híres hosszú élete és örök szépsége is egy egyszerű trükk, amit bárki meg tud csinálni - jelentette ki Esta.

- Egyszerű, de bárki nem tudja megcsinálni - javította ki a mágusnő.

- Neked, Solana, tündeként szerencséd van - A grófnő közelebb hajolt az arcához. - Nincs problémád se a szépséggel, se az öregedéssel.

Solana érezte Esta érintését a nyakán. Félénk volt és csupán egy pillanatnyi, mint a macskáé, amikor víz éri a mancsát.

Esta sarkon fordult és az ablakhoz ment.

- Irigyelem a tündéket - folytatta. - És a mágusokat. Milyen lehet századokon át élni, nem félni a hervasztó időtől?

Solana hallgatott.

- Biztosan nincs szüksége semmiféle alapanyagra a rituáléhoz? - a grófnő a párkánynak dőlt. - Rendelkezem egy szerényebb választékkal különleges hozzávalókból.

A mágusnő ajkai megfeszültek. Visszaűzte az előbukkanó rémséges képeket az elméje legmélyére.

- Nem - csóválta a fejét. - Bármikor kezdhetjük, ha készen áll, Esta grófnő.

Esta kipillantott az ablakon. Odakint már az este sötét leple borult a vidékre, csak a Hideg-folyó torkolatánál fekvő kikötőváros fényei pislákoltak a távolban. A grófnő átsétált a szobán és leült az ágyra. Fehér kezeit a combjaira helyezte, behunyta a szemét, sóhajtott.

- Kezdheted.

Solana Omaro odalépett elé. Hosszan bámulta a grófnőt. Az ajkába harapott, mélyet lélegzett, majd felemelte a kezeit és gyakorlott ujjaival jeleket formázott.

- Fájni fog? - kérdezte váratlanul a grófnő, és felnézett.

A mágusnő szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Esta ártatlan, szinte gyermeki tekintettel nézett rá, a kérdése olyan őszintének hatott, amitől önkéntelenül összeszorította a fogait. A mérhetetlen düh újra fellángolt a bensőjében.

- A rituálé a bensőből eredő szépséget hozza a felszínre - mondta lassan egy pillanattal később. Szünetet tartott, majd folytatta. - A folyamat és a hatás nagyon személyes. Kellemetlen lehet.

- A szépségért meg kell szenvedni - mondta viccelődve Esta. Solana nem nevetett.

- Adja a kezét, grófnő.

Esta grófnő pici és puha kezei belesimultak a mágusnő kissé reszkető kezeibe. Solana utoljára, mélyen az előtte ülő nő barna szemeibe nézett, majd felemelte a fejét és kibámult az ablakon a sötét fellegekre.

Az elzárt gyűlölete szivárogni kezdett, lassan táplálva a mágiáját. A gonosz szándék nedves, sötét masszája fokozatosan öltött alakot az elméjében. A gyertyalángok megremegtek. Egy árnyék suhant át a szobán. Esta összerezzen. Körbepillantott, de a helyén maradt, kissé megszorította Solana kezét. Valami megmozdult az egyik képkeret mögött. Odakapta a tekintetét, de már eltűnt. A szekrény alatt volt. Aztán az ablakon kívülről figyelt. Az ágy alatt bújt meg. Közelített. A gyertyák fénye vadul vibrálni kezdett, elhalványult. Egy hatalmas reccsenés, és vége volt.

A két nő egyszerre kapta a fejét tükör felé, amint egy hosszú, függőleges repedés szelt ketté.

- Ennyi? - kérdezte Esta. - Vége?

Solana kábán bólogatott, hátralépett és a falnak támaszkodott, hosszúakat lélegzett.

- Azt hiszem érzem - Esta felállt, a kezeit vizsgálgatta, az arcát tapogatta. A tükörhöz indult, belenézett. - Valahogy meg lehet bizonyosodni róla, hogy működött?

Hirtelen felszisszent. A halántékához kapott. Az orrából valami sötét szivárgott. Odanyúlt. Vér volt.

- Solana - nyögte és a fejét fogva újra összegörnyedt. A szekrényre támaszkodva két lábra erőltette magát. Rémülten tekintettel nézett a mágusnőre. A szemei vörösek voltak, az arcán, akár a könnyek, kis patakokban csorgott a vér. - Mi történik?

- Az, amit kértél - felelte nyugodtan Solana Omaro.

Esta felüvöltött és a földre zuhant. Vért köhögött a szőnyegre.

- Átkozott ringyó - hörögte. - Ezért karóba húzatlak.

A grófnő feje hirtelen hátracsapódott, véres szájából éles sikoltás tört elő. Újra előrebukott, zihált, fájdalmasan nyöszörgött, a fejét tapogatta. Valamit talált a hajában, megfogta és lassan húzni kezdte. A nedves cafathoz egy nagy csomó haj is tapadt. Mikor végre leszedte és meglátta a nagy véres bőrdarabot rémült zokogásban tört ki.

- Solana! - ordította. - Segíts!

Újabb fájdalmas görcs rántotta össze a testét. Újabb bőrcafatot tépett le a koponyájáról, amiből egyre jobban látható hegyes szarvacskák meredeztek.

Solana elégedetten nézte a grófnő szenvedését. Esta szánalmat keltően bámult rá, vérben úszó arca már felismerhetetlen volt, a szarvak egyre nagyobbra nőttek csupasz koponyáján. Négykézláb próbált a mágusnő felé mászni, de újra összegörnyedt, a követ kaparta az ujjaival. A torkából erőltetett hörgések és fájdalmas nyögések törtek elő. Valami nedvesen reccsent, vér csorgott a földre, amiben kicsi, fehér kavicsokként fogak úsztak.

Esta grófnő hörögve felemelte a fejét. Solana rémülten nézett az arcra, ami már nem egy ember arca volt. Az orránál megnyúlt csont szétszakította a bőrét, ami véres cafatokként csüngött eltorzult koponyájáról mint groteszk ünnepi díszek. Az alsó állkapcsa szüntelenül mozgott, nyelv rózsaszín féregként csapkodott veszettül a megmaradt véres fogak között. Kétségbeesetten próbált szavakat formálni, de csak nyöszörgést tudott produkálni. Meg csontig hatoló, fájdalmas visítást, amikor újra összerándult, az oldalára esett és összekuporodott. Szép, vörös ruhája recsegve szakadt szét heves gyorsasággal átalakuló testén.

Solana Omaro sietve távozott a szobából. A sorsára hagyott Esta grófnő üvöltései végigkísérték az üres folyosókon.

***

A Nap sárga palástját maga mögött húzva leereszkedett a vár mögé, sugarai a bástyák és tornyok éles sarkainál pompás fényszalagokként törtek át.

A szikla körül üres volt már a letaposott fű. A tetején sem pipázgatott már a bajszos öreg, hanem egy aranyszőke és egy lángvörös lány ücsörgött. Kelet felé néztek, ahol a sötétedő eget már itt-ott a csillagok apró pislákoló foltjai pettyezték.

- Gondolod még mindig ott kísért az erdőkben? - kérdezte a szőke lány az eget bámulva a távolban. - A grófnő. Hm, Halinor?

Halinor a lányra nézett. A bogár ronda, barna foltként még mindig ott csimpaszkodott az aranyló hajszálakon.

- Én azt gondolom, hogy az egyik lovag levágta egy nagy karddal - válaszolta. Odamászott a kisebb lány mögé és köré fonta a karjait. - Meg ez nagyon régen volt már, Sofia.

- És ha nem ölte meg? - Sofia hangját nyugtalanság töltötte meg. - És még mindig ott kóborol.

- A Láncok Háza nagyon messze van innen - magyarázta Halinor. - Nem jön az ide. Ha meg mégis, apukád biztos megteszi, amire az igrez lovagok nem voltak képesek.

- Igaz. Apa megölné, mielőtt bárkit bántana - büszkén elmosolyodott.

Hűvös keleti szél csapott az arcukba, a hajuk csapkodott a tarkójuk mögött.

- És Solana?

- Tőle is félsz?

- Hát, egy kicsit. Szörnyet csinált a grófnőből. Szerinted Atlából is szörnyet csinálna?

Halinor felkacagott.

- Dehogy csinálna. Habár megérdemelné.

- Én nem akarom, hogy Atla szörnnyé változzon. Ő nem csinált olyan rosszat, mint a grófnő.

- Én sem akarom, mert így ha megint bánt téged, bele tudom lökni a patakba.

A szél fütyült körülöttük, a fű susogva hajolt meg az ereje előtt. A vörös, szeplős lány közelebb bújt Sofiához, állát a lány vállára támasztotta.

- Szeretnéd hallani mi történt Solanával? - kérdezte.

- Pipó bácsi azt mondta, hogy Vestmarba menekült - Sofia egy pillanatra elhallgatott, belehasított a felismerés. - Te onnan származol.

- Így van - mosolygott Halinor. Mulatságosnak találta, hogy Sofia minden alkalommal őszintén meglepődik, amikor rádöbben, hogy ő nem Vodorában született. - Ezért tudok egy történetet, amit ott hallottam Solanáról. Szeretnéd hallani?

- Igen, igen - vágta rá a szőke lány izgatottan.

Halinor megköszörülte a torkát és megszívta az orrát.

- Nem vagyok olyan jó mesélő, mint Pipó, ezért bocsáss meg - kezdte. - A történet Medve Hallmundról szólt, aki Vestmar mostani uralkodójának, Valtar királynak a nagyapja volt. Elátkozták és egy medve alakjában volt kénytelen élni. Nem emlékszem a történet részleteire, de arra igen, hogy Solana törte meg az átkot és változtatta újra emberré Hallmundot. Ezután Hallmund Solana segítségével Vestmar királya lett és sok csatát vívott az igrezek ellen. Úgy tartják neki köszönhető, hogy Vestmar egyáltalán még létezik.

- Akkor Solana a rosszakból szörnyet csinál, a jóknak pedig segít - állapította meg Sofia.

Hirtelen valami hangosan felbúgott a tarkójuk mögött. Először Halinor pillantotta meg a nagy bogarat, ahogy az arca előtt zümmögve lebegett. Felsikoltott és egy gyors mozdulattal odébb csusszant, kis híján legurult a szikláról. A második sikoltás Sofiájé volt. Teljesen elfeküdt és a sziklához simult, hogy minél távolabb kerüljön a fölötte lebegő cserebogártól. A bogár pár pillanatig egyensúlyozott a szélben, majd komótosan elrepült kelet felé.

Először Halinor nevetett fel.

- A kis bogár barátod végre méltóztatott távozni.

- Biztos a történet végét várta - kacagta Sofia.

Felültek, Halinor magához húzta szőke lányt, szeplős arcát az övéhez nyomta.

- Látod, nem bántott. Csak csúnya volt, de nem rossz szándékú.

Együtt nézték a keleti égboltot elárasztó csillagokat.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: Hypnos
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 1
Kereső robot: 19
Összes: 32
Jelenlévők:
 · Rea


Page generated in 0.0434 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz