A homokra épített, vasbeton ujjak
rengésre ébrednek, riadó szavára.
Fagyottan fülelnek s az ég felé nyúlnak,
holott a robajlás nem hagyhat alább ma.
Borzadó iszonnyal nézi az ostromot
a várandós nő, akit könnyebbé tettek.
Kidőlnek sorban a legyőzött monstrumok
s a mély vizek árkai megvetemednek.
Egészen áthevült üvegből törött ki
sok fehér álom: az elektromos lángok.
A kerékben forgó kerekek közötti
tűzből egy férfi most parazsat szór rátok.
A bujaság mosdatlan, ostoba levén
csak mesék és képzelgés szökkentek szárba.
Hogy mi közöd ezekhez? Te mondd meg, ne én.
Az erős vár vett el, én nem voltam árva.