Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Themisz, Métisz és Héra

, 208 olvasás, ferenczvicus , 2 hozzászólás

Ezek vagyunk

A történet fikció, a valósággal bárminemű egyezés a véletlen műve!
I.
Krisztina
Krisztina nehezen állt kötélnek. Először lerázott; nem, mit képzelek, nem beszél a magánéletéről, miért is tenné, honnan tudom a telefonszámát meg különben is, nahát. De nem adhattam fel, újra megkerestem, e-mailben. Udvaroltam, taktikáztam, mire végül válaszolt. Csak röviden beszél a múltról, és látni akarja mit „forgatok ki” a szavaiból, meg ne próbáljam elferdíteni a valóságot. Megígértem.
Kikötötte, hogy ő nem találkozik velem sem a szerkesztőségben, sem nyilvános helyeken, nem vagyunk olyan viszonyban, nem? Szóval én jöttem hozzá, az irodájába. Krisztina közjegyzőként dolgozott a IX. kerületben, szorított nekem húsz percet két ügyfél között az ebédideje rovására. Megtiszteltetésnek vettem. Kimérten, visszafogott szolid stílusban fogadott, határozottan nyújtott kezet és szorította meg az ujjaimat. Decens volt, kissé hűvösen elegáns, ahogyan képzeltem.
--Miről szeretne velem beszélni? Még mindig nem világos számomra mire jó ez az interjú- kezdett bele a mondandójába, kissé ellenségesen. Megértettem a tartózkodását.
Egy közös ismerősünk révén kerestem fel, akivel egy Nők a nőkért szolidaritási kampányon találkoztam nemrégiben, és találtunk megannyi aktuális sokunkat érintő témát. Akkor említette Erika, hogy érdemes lenne felkeresnem dr. Nemeskürty Krisztinát és még két hölgyet, akikben bár látszólag nincs semmi közös, nem ismerik egymást, de sorsuk egy valamiben nagyon hasonló. Egy pontban összeér az életük, egy mindannyiuk boldogságát vagy éppen boldogtalanságát befolyásoló férfi személyében.
--Az életünket meghatározó emberekről, férfiakról szóló cikkem kapcsán merte javasolni Önt Erika, ahogy már az e-mailben is említettem – kezdtem a magyarázkodást.
-- Érdekes történet az öné, illetve Ildikóé, és Melindáé. Fontosnak tartom, hogy mindegyikük szemszögéből rálássunk egy karizmatikus férfi jellemére, párkapcsolati döntéseire. Sosem adódik erre mód és lehetőség a hétköznapi életben. Szerelmek szövődnek, érnek véget. Csalódások, kudarcok. Elhagyó vagyok, vagy elhagyott? Mit miért tettem, mit éreztem, hogy éltem meg. Ki volt előttem, ki jön utánam?
Csak a jelen él, vagy számít a múlt is, vagy a jövő? El tudunk határolódni mindezen kérdésektől, objektívek vagyunk egy szakításkor? Nincsenek felmerülő kérdések, párhuzamok, tanulságok? És ha lennének, van e lehetőségünk feltenni. Általában nincs. És nincsenek válaszok sem. Nyitott marad megannyi gondolat, és csak az idő lanyhítja el végül. A beletörődés, az elfogadás. – rövid szünetet tartottam.
Krisztina figyelmesen hallgatott, rendelt két cafe latte-t és már sokkal barátságosabban válaszolt.
--Szóval a volt férjem van górcső alatt? Ő testesíti meg korunk férfiját, csinálunk neki egy kis reklámot? - kissé cinikusan felnevetett.
--Nem, nem! – tiltakoztam- Nem ez a cél! Természetesen a neve el sem hangzik. És alapvetően nem is róla szól a cikk. Ő ugyan a fókuszpont, de én magukról akarok írni. A nőkről, akikhez köze volt. Akik szerették, és akiket lényegében ő is szeretett. Egy férfi, három nő..
--Áhhh… Zeusz és feleségei? –nevetett fel Krisztina- Themisz Métisz és Héra. Értem.
Kortyoltam a kávémból, és bekapcsoltam a hangrögzítőt.
--Foghatjuk fel így is. Ha Önnek Zeusz jut róla eszébe, az is sokatmondó! Meséljen!
--Ádám és én még az egyetemen ismerkedtünk meg, ez talán nem meglepő. Szokványos történet. Összejöttünk, együtt jártunk egy darabig, államvizsga után összeköltöztünk, és összeházasodtunk. Született aztán egy kisfiúnk, megromlott a kapcsolatunk, elváltunk. Ennyi, semmi extra.
Krisztina mosolygott. Én is felnevettem.
--Nagyon leegyszerűsíti.
--Inkább csak, nem komplikálom túl. És le is zártam ezt a dolgot.
--Sajnálom, hogy ha régi sebeket tépek fel ügyvédnő, de bíztam benne hogy néhány részlet, néhány lelki tényező felszínre kerülhet. Nem annyira a tények, inkább a pszichés vonatkozás érdekel.
--Fiatalok voltunk. Ez is annyira… sablonos. Nem tudok érdekességekről beszámolni.
--Minden érdekes lehet. Ez most ilyen beszélgetés. A lényeg a lényegtelenben. Folytassa!
--Akkor még hasonlóak voltak a gondjaink, a mindennapok feladatai. Az egyetemi tanulmányok, vizsgák, az akkori stresszek. Ugyan a különbözőségek akkor is jelentkeztek, de kevésbé hangsúlyosan. Én maximalista voltam, teljesítményorientált, kishitű, pánikolós. Ádám pedig.. – felkacagott- persze az ellenkezője. Lazán kezelte az iskolát, ha nem sikerült egy vizsga, nem izgatta magát. Bulizott, élvezte az életet. Lenyűgözött. És.. persze szenvedélyesen szerezte meg azt aki kellett neki. Imponált. Az én kimért dekadens attitűdömre érdekes hatással volt az ő lezsersége, gondtalan könnyed életfelfogása.
--Hol romlott el Krisztina?
--Felnőttünk. Ennyi.
Pillanatnyi szünetet tartott. Vártam, hátha folytatja, de nem tette. Komótosan kortyolgatta a kávéját, mocorgott a székben, megigazította a szoknyáját, és nézett rám.
--Ennyi lenne?
--Ennyi. Dolgozni kezdtünk, én itt, a kerületi önkormányzat körjegyzőségén, Ádám pedig mint ügyvédbojtár, majd végzett munkajogi ügyvéd annál a cégnél ahol most is dolgozik, gondolom tudja a nevét.
Bólintottam.
--Nos, hát.. megváltoztunk. Megváltoztak az elvárások. És nyilván másképp változik egy nő a harmincas évei elején, amikor már a gyerekvállalásra is gondol a karrier mellett. Ádámnak ez nem volt szempont, ráért még a gondolattal. Két évvel idősebb nálam, akkor kezdett kiteljesedni a munka területén, egyre érdekesebb ügyeket bíztak rá, élvezte. Aztán amikor engedett a nyomásnak, mármint az általam kifejtett gyermek iránti vágyak presszírozó erejének, akkor pedig.. sejtheti.. nem jött azonnal a csoda. Éveket vártunk Barnabásra. Nekem ez töltötte ki leginkább a mindennapjaimat, a remény, vagy a kudarc. A várakozás, számoltam a napokat, jártam az orvosokat, volt minden, ami kell. Önvád, okkeresés, görcsös szerelmeskedések. Azt hiszem már itt megkoptak az érzelmek, de bíztam benne, hogy ha megszületik a gyermekünk, Ádám is ugyanolyan boldog lesz, és ez a boldogság visszavezet majd minket egymáshoz. Nem így lett. Ádámot nem kötötte le Barni, nem értette meg az anyai aggodalmaimat, azzal vádolt túl reagálok mindent, vegyem kicsit könnyedebbre a dolgokat. Ő aztán tudta miről beszél. Sikert sikerre halmozott az irodában, amit annak rendje és módja szerint meg is ünnepeltek. Kimaradozott. Azt hiszem az első nő akkor jöhetett az életébe. De inkább csak… szórakozott. Egészen Ildikóig.
--Nem bántotta ez?
--Dehogynem. Illetve, nem is tudom. Haragudtam, kiábrándultam. Közömbössé váltam azt hiszem. Barna lekötötte a figyelmem, rá összpontosítottam. Nem érdekelt Ádám, csináljon, amit akar. Nekem itt volt a fiam, úgy éreztem kitölti az életemet. Aztán újra kezdtem dolgozni, szakvizsgáztam, ez elég is volt. Tudomásul vettem, hogy hazamegyek egy ember mellé, akivel csak érintőlegesen kapcsolódunk. Bevallom zavart benne minden. A hanyagsága, a komolytalansága, ahogy szórta a pénzt. Ahogy semmiben nem kérte a véleményem. Ahogy sosem dicsért. Aztán jött Ildikó.
Szünet. Tudom, hogy ez mélyen érinti. Ildikó volt, aki miatt Ádám lépett.
--Róla nem szeretnék beszélni – Krisztina megitta a maradék kávéját, jelezve hogy lejárt az idő.
--És azóta, hogy van? Hogy vannak Ádámmal?
--Jól, köszönöm. Én megtaláltam a helyem. Nem érdekelnek a férfiak, a munkámnak a gyerekemnek élek, és önmagamnak. Elégedett vagyok.
--Ádám jó apa?
--A habitusához mérve, igen. Más a szellemisége, más a vérmérséklete, de elég sokat van Barnával, foglalkozik vele, és természetesen elég nagyvonalú.
--Nem sajnálja?
Krisztina válasza határozott volt.
--Nem!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: ferenczvicus
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 202
Regisztrált: 1
Kereső robot: 20
Összes: 223
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2635 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz