Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Tajtékzó hullámok

, 35 olvasás, Pacsirta , 0 hozzászólás

Fantasy

Szépséges öböl, különösen amikor kék. Olyankor, mikor az ég is kék felette. Most nem kék, most áthatolhatatlan a szürkeség, vadul tombol a szél, felkorbácsolja a tengert. Az ég is haragos. A hullámok már-már felcsapnak ide a partra, ahol ül egy padon, pedig a kavicsos part, az lenn van, legalább öt méterrel lejjebb.
Dühöng a szél, a hullámverések habossá válnak, felcsapnak, majd visszahúzódnak... ezt ismételgetik már vagy fél órája. Előrejelezték a vihart, készült rá, itt az esőkabát mellette a padon. Látni akarja, hogy tombol. Elejétől a végéig. Látni akarja, mert az ő lelkében is vihar dúl, eszeveszett vihar. Éppen ilyen tajtékos hullámok tombolnak benne, mint amit itt lát maga előtt.
A távolban villámok cikáznak, az ég dörgése kíséri, most még halkan, messziről hallatszik, a tenger morgolódik... hát kivárja mi lesz ebből. Ember már alig lézeng az utcán, mindenki igyekszik hazafelé, vagy éppen a munkahelyére, de természetesen fedél alá, már csak ő van egyedül itt a parton... Az előbb rá is szólt valaki, hogy menjen már, ne ücsörögjön itt, igyekezzen fedél alá, nagy vihar lesz. Nem mozdult... esze ágában sincs... látni akarja azt, hogy mi dúl ott benn, benne, hiszen azt nem láthatja, csak érzi... de az most kevés, meg kell látnia, meg kell tapasztalnia, hátha rájön mit csinált rosszul, mit kellene másként, hogyan élje a további életét.
Élet, hallod? Nem tudom mit akarsz tőlem?, mit tegyek, hogy jó legyen?, mitől lehet jobb? Lehet jobb egyáltalán? Vagy ez csak ilyen vacak?... Azért vagyok itt, hogy lássam, hogy semmire se jó, semmit sem ér? Itt vagyok, hogy máshová vágyjak, lássam, hogy ez itt rossz, és nincs esély? Mondd, miért? Tudni szeretném... tudni akarom...
– Hé, hölgyem, nincs hová mennie? Itt nem maradhat. Jöjjön be a hotelbe, az aulában ellehet, míg tart a vihar. No, jöjjön! – Maradok, van esőkabátom! – a látszat kedvéért magára is vette nyomban. – Az nem lesz elég, nem maradhat itt!
Abban a pillanatban ott cikázott a villám, egészen közel, bevilágította a vadul hullámzó tengert, s ő egy fekete testet vélt látni, amint küzd a hullámokkal. Iszonyatos dörgés követte a villámlást és végtelen sötétség.
– Nézze, ember a vízben! – azonnal futni kezdett a lépcső irányába.
– Hová megy? Megőrült? Nem mehet le a partra, elsodorják a hullámok... álljon meg... álljon meg! – azonban hiába kiabált, a lány már lefelé tartott a lépcsőn. – Kapaszkodjon erősen a korlátba, mert elsodorja a következő hullám, jövök én is, csak kapaszkodjon! – Még mielőtt elindult volna, hívta a mentőket, azután a villámok fényénél odatalált maga is a lépcsőkhöz és megindult lefelé. A villámok bevilágították a partot, a vizet, olyankor kereste hol a lány, aztán meglátta, amint egy tehetetlen testet vonszol a lépcsők felé. Odafutott hozzá.
– Jól van?... Igyekezzünk, a következő hullám mindannyiunkat elsodor, tudja?
Válasz nem érkezett. Nyögve, zihálva, de elérték a lépcsőt. Felfelé még nehezebb volt a testet cipelniük.
– Figyeljen ide, ha érkezik a hullám, kapaszkodjon erősen a korlátba, ne eressze, majd én tartom az áldozatot, persze én is kapaszkodom... hallja? – a lány nem szólt, erősen zihált már, de erejét megfeszítve cipelte a testet, húzta felfelé. A villámlások olykor megvilágították őket, akkor rettegve a vízre pillantottak, de a hullámoknak nyoma sem volt. Sima volt a víztükör. Mire felküzdötték magukat a lépcsőkön a fuldoklóval, akiről azt sem tudták, van-e még benne élet, vagy már régen halott, akkorra már a mentők is megérkeztek. Futottak hozzájuk, majd átvették a magatehetetlen testet, de volt ember, aki rájuk is figyelt, mert mindketten erejük fogytán kiterültek a parton, a lány már alig lélegzett, a hullám meg iszonyatos erővel csapott fel, és kis híján elsodorta.
A mentőautóban feleszmélt. Ott ült a férfi mellette, – életben van? – ez volt az első szava.
– Igen, még nem tért magához, de életben van, és ezt magának köszönheti.
– Meg magának, egyedül nem lettem volna képes... egyedül nem... Köszönöm.

A kórházban még ellátták a fuldoklót. A lány kapott hálóinget, törölközőt, hogy öltözzön száraz ruhába és szárítsa meg a holmiját, aztán másnap hazamehet.
Lezuhanyozott, felvette a hálóinget, kiteregette az átázott ruháit, majd oda ült a fiatalember ágyára és nézte. Vajon ki lehet ő? Fiatal, jóképű, ki lehet ő, honnan került ide, vajon emlékezik-e majd arra, hogy ki is ő valójában?
Neki nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudta honnan, nem tudta ismeri-e egyáltalán, mégsem tudta a szemét levenni róla. Az orvosok azt mondták, nem találtak nála semmit, reménykednek benne, hogy emlékezni fog arra, ki is ő valójában. Most kapott egy kis oxigént, és azt mondták pihennie kell. Itt a másik ágyon megalhat, biztatta a nővérke, a férfi hosszan fog aludni, mondta. Nem volt kedve aludni. Számtalan kérdés visszhangzott benne, amire nem tudta a választ, egyedül csak azt tudta, hogy neki ott kellett akkor lennie, ott a parton... ezt érezte, csak azt nem tudja miért.

Megmozdult a férfi az ágyon, ettől kissé összerezzent. Egyenletesen lélegzett, majd nyitogatni kezdte a szemét. Ő csak ült ott és nézte. Előbb csak pici résnyire nyílott meg a szeme, majd hangosan felsóhajtott... Hívjon-e orvost?... Nem tudta mit kell tennie, csak ült ott és le sem tudta venni szemét a fiúról. Majd hirtelen, amikor tágra nyitotta szemeit, azonnal meglátta őt, a mellette ülő lányt. Nézte hosszan, szótlanul, majd megszólalt:
– A Mennyben vagyok?
– Nem, kórházban vagy. Életben maradtál.
– Ha nem angyal vagy, akkor ki vagy?
– Azok egyike vagyok, akik megmentették az életed.
– Azt mondod élek? Milyen nap van? Hányadika?
– Augusztus 12., de hamarosan 13. lesz, mindjárt éjfél.
– Hihetetlen, ez tényleg hihetetlen... megtaláltalak, vagy inkább te találtál meg... megtaláltuk egymást, az utolsó pillanatban...
– Miről beszélsz, megtaláltál, utolsó pillanat?... Mit akarsz ezzel mondani?
– Tudod, hogy ki vagyok? Ismersz engem?
– Nem. Mintha már láttalak volna valahol, de nem tudom ki vagy.
– Augusztus 12. 2020?... Akkor sikerült... sikerült!
– Mi sikerült? Nem értem.
– Megtaláltuk egymást... rémlik már? Az utolsó előtti pillanatban...
– Nem, semmi...
– Találkoztunk, egymásba szerettünk...
– Hol találkoztunk?
– Tényleg nem emlékszel? Pedig te vagy az, te vagy, biztos vagyok benne. Hol találkoztunk? Hát a Mennyben! Csakhogy ott nincs szerelem, az Úr felajánlotta, hogy visszaküld bennünket a Földre, de harminckét éves koromig meg kell, hogy találjuk egymást, különben meghalunk. Ma, 12-én van a 32-ik születésnapom. Az utolsó pillanat volt, hogy találkozhattunk. Mondd, te hogy kerültél oda, hogyan találtál rám? Ha nem mentesz ki, már halottak lennénk, mindketten.
– Hát ami azt illeti, igen közel voltunk hozzá. Csak arra emlékszem, hogy valami iszonyatos erő húzott ki a partra, abban az iszonyatos időben. Nem emlékeztem semmire, abból, amit mesélsz, de amikor megláttalak a vízben, erős késztetést éreztem, hogy kimentselek, pedig azzal is számoltam, hogy esélytelen, nem fogom bírni. Aztán ott volt egy férfi, aki be akart hurcolni a szálloda aulájába, hogy ne maradjak a parton, s végül őt hívtam segítségül. Nélküle nem ment volna. Nem láttam az arcod, nem ismertelek fel, csak most, mióta itt ülök az ágyadnál, azóta gondolkodom azon, hol láttalak, mert nagyon ismerős vagy, de nem tudtam, nem tudtam semmit... csak a késztetést éreztem, meg kell találnom valamit, vagy valakit, mert anélkül sivár az életem. Mondd, hogy hívtak téged, akkor?...
– Nátánnak.
– És engem?
– Te Grácia voltál...
– Nátán... Nátán... Grácia... Grácia... – ízlelgette a neveket, – így már rémlik valami. Most Ingrid vagyok és boldogtalan, pedig Grácia boldog volt... Most mi a neved?
– Gordon vagyok. Emlékszel rám? Nátánra?
– Igen, emlékszem... és valami megnevezhetetlen érzés bugyog bennem... Mi ez, talán a szerelem, a boldogság?

Az egyikük a Skandináv országok egyikéből érkezett a montenegrói Igalóra, a másikuk az Amerikai Egyesült Államokbeli Nebraskából, az Igalóval szomszédos Herceg Novi nevezetű városkában szállt meg.
Az élet útjai kifürkészhetetlenek. Sohasem tudhatjuk, hová és miért kell mennünk, hogy hol vár ránk a csoda. Csodák márpedig vannak.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 15
Regisztrált: 0
Kereső robot: 21
Összes: 36

Page generated in 0.04 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz