Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Nem nekünk való vidék

, 170 olvasás, J. A. Cash , 0 hozzászólás

Ezek vagyunk

A Rambler lassan közeledett a földön heverő alak felé. Minden lépése víg csilingeléssel jelzett: jön! A kopott, porral burkolt csizma alatt megcsikordult valami. Egy kavics. Nem! Egy fényszóró sárga prizmájának darabja. Ahogy a súlyos talpak elhúzódtak róla, megcsillant rajta a nap fénye. Egy bűnbe vitt ártatlan valódi tisztasága. Egy tárgy, amely eszközként jött a világra, hogy valakinek a javát szolgálja és most mégis önhibáján kívül fetreng a mocsokban.
Ő is önhibán kívül jött világra. Sőt, még az alkotói sem akarták. És önhibáján kívül feküdt ott, a prizma mellett, a saját mocskában.
Most már kemény vagy, eh? Kiköpött maga mellé és állát szakadt ingujjába törölte. Most könnyű elverned, az anyád szemit! Itt fekszem, fegyver nékű, sebesültül! Miattad! Igen, miatta, csakis miatta. Gondolta.
A csizma csak közeledett, porosan, csilingelve, harapva a nadrág szárát.
Mi van? Nem mondasz semmit? A hasára fordult és húzni kezdte magát a fekete, napszítta, göröngyös sütőlapon.
A-a! Egy hang morgott mögötte.
Felemelte fejét, hogy megnézze. A csizma nadrágban folytatódott, fölötte ugyanolyan színű ing, fakó, gyűrött. Két zseb. Cowboy stílusú varrás a gallértól a vállakig. Mint az ő inge. Csak a szín más. Meg neki nincs egy vakító csillag a szíve felett. Fölötte még más. Egy arc. Annak kell lennie. Ott van, elbújt a széles Stetson alatt. Talán alszik. Nem is látja.
Keze lassan megindult a betonon, úgy, hogy a csizma meg a kalap ne is lássa. Újabb morgás.
A-a! A kalap alatt villant valami. Hirtelen reccsenés az évezredek tanúi közt, a vörös természetbe éket verő civilizáció fekete ütőerében. Egy sejt. A haladás és a biztonság sejtje. A csizma és kalap.
Gondolkoztál már azon, hogy kerültél ide?
A csizma elhaladt mellette, lassan, csilingelve, mintha tündér volna, vagy egy csörgő a dalban; halk, de mégis végig ott van, adja a ritmust, lüktet, és amikor a dalnak vége, lelassul, majd egy utolsó zizegéssel lezár mindent.
A csizma lelassult, majd csilingelve megállt. Látta, ahogy nekidől a felfordult barna Boneville-nek. Az ő gyönyörű 67-es Bonneville-jének. Ami két perce, két nyavalyás perce még ígérte, búgta a fülébe, hogy elrepíti. Kijuttatja. Mert úgyis lehagyják azt az istenverte Caprice-t. A rohadt villogójával, meg a csillaggal az oldalán. És repítette is. Csak ő nem figyelt. Az a Dodge meg csak úgy előkerült a semmiből, a platón vagy két tucat tyúkketreccel. Ki tudta volna kerülni, de a Caprice akkor belement oldalról. Azzal a zsarutrükkel, hogy befordítja maga elé. Csakhogy nem befordult, hanem felborult. És most a csizma meg kalap ott támaszkodott az ő felborult Bonneville-jének dőlve. Persze a Caprice-nek nem lehet sok baja. Meg persze a sofőrnek se. Bezzeg neki. És beszélt. Mit is?
Egész életemben zsaru voltam. A kalap hangosan gondolkodott. Apám is ez volt. Kölyökkoromban vártam, hogy hazajöjjön és meséljen. Arról, ahogy a rosszal harcolt. És jött és mesélt. És én mondtam, hogy mindig legyőzi a rosszat. És a ő végén mindig azt mondta:
Nincs rossz fiam, nincs jó. Mindenki minden egy kicsit. Csak azon kell munkálkodni, hogy több jó legyen!
A kalap megrezdült. Sose értettem ezt. De rád nézek, ahogy ott fekszel és látom. Apám mindig biztatott, hogy csináljam, amit szeretek. Mindig megdicsért, ha valamit jól csináltam, és ha valamit rosszul, akkor is csak kijavított, hogy legközelebb jobban csináljam. Nem mondta, hogy csődtömeg vagyok. Vagy szégyen. A kalap megint mozdult, az egyik csizma megemelkedett és a Bonneville kasztnijának támaszkodott.
Az anyád szemit!
De most már azt mondja, hogy ez nem neki való vidék. Nekem se. Senkinek se. A rossz talán nincs, de szörnyűség attól még van. Felfoghatatlan, értelmetlen, elkeseredett szörnyűség.
Volt egy bátyám. A kalap megrezdült. Egyszer azt mondta, csinálhatok bármit, ő mindig jobb lesz nálam. És hiába akarok zsaru lenni, soha nem lehetek olyan jó, mint az apám. Én hittem neki. A kalap felnevetett. Inkább hümmögés volt. Az a fajta hang, amit a gondolkodó, csodálkozó ember hallat, ha valami máshogy történik, mint képzelte. Mint amikor a hóhér látja, hogy a nyaktiló félmunkát végzett, néhány izom még kapaszkodik, görcsösen, mereven ahhoz a pár vonáshoz, amit úgy hívnak, arc.
- Szóval ezt mondta a bátyám és én elhittem. Nagyra volt magával. Velem nem. Nem kedvelt, bár ezt egy tízéves nem tudhatja biztosan. A lényeg, hogy talán nem lettem jobb nála, de túléltem.
A kalap elindult és felemelte az alakot a betonról. A vér cuppanva engedte el a tepsi alját.
Soha nem akart rendőr lenni. Utálta a fegyvereket. Kerülte, ha tudta. Könyvelő lett, fenn Amarillóban. Aztán egy este megállt tankolni hazafele. A srác, aki a kutat pakolta ki, csak megijedt. Nem gondolta, hogy ilyenkor bárki jönne. Azt a Coltot csak ijesztgetésből vitte. Talán jobban megijedt, mint a bátyám. De akkor már mindegy volt.
Elindultak a Caprice felé. Vakító fehérség a fekete betonon. De bekoszolódik. Vér és sár freccsen a kasztnira. Reményvesztett szerencsétlenek izzadt teste nyomódik majd a motorház-tetőre, amíg megbilincselik őket. Most is ez történik. A kalap a kocsinak nyomta a férfit.
Nem tudhatod soha, mi a vége. Futhatsz Amarillóig. Futhatsz egész fel, Minnesotáig, vagy fene tudja. De a végzet elkap.
Kinyitotta az ajtót.
Te sem menekülhetsz. Nem. Ha két életet elveszel, nem hagyom, hogy megússzad. Befelé!
A feje egy vonalba került a csillaggal. Ez a végzeted. Lesz időd gondolkozni! Nem neked való vidék ez, hidd el!
Az ing az ajtó felé nyúlt, ekkor szólalt meg először azóta, hogy felkaparták és a csizma helyett a kalapot látta.
Gondolkoztam! Ha ez a végzet, akkor te vagy az én végzetem. És akkor annak a kettőnek, lenn az úton, nekik én vagyok. És tudod, kalap, talán neked is!
A bilincselt kéz megragadta az övet és a Colt már a csillagra mutatott. A csizma ijedten csilingelt. A Colt belereccsent a természet megállított pillanatképébe, az örökös csöndbe. Kettészakította. Egyenesen és közömbösen bele a vörös semmibe. Bele a csillagba, a szívbe, mint az út. Semmi nem állította meg, semmi nem változtatta meg az útját; vannak ilyen lövedékek. Nem formálja, nem ad neki gellert semmi, megy előre, úgy ahogy megszületett a csőben, míg másokat lepattint a kocsi hideg féme; egy koponya tekervénye, benne a gondola-tokkal; gellert kap a világ koldusaitól, a fáktól vagy egy sziklától, amely ott van szem előtt, míg el nem hal.
Nem vezeti gondolat, se végzet, valami ennél is erősebb. A vak, düh és élet vezérelte ösztön. Ösztön, amely legyőzi a végzetet, ha csak pillanatra is.
Ez a lövedék sötét lyukat ütött a csillag helyére. Kilépett az autóból és elindult. Lelépett a fekete tepsiről, bele a vörös porba, amelyből ő is vétetett, belefúródott, de nem állt meg, csak eltűnt a nem neki való vidékről, a senkinek nem való vidékről.
Eltűnik, hiszen nem hagy füstcsíkot, mint a zuhanó gép, nem csepegtet vért, mint a sebzett vad és csak akkor találjuk meg elhagyott hüvelyét, ha szerencsénk van.
Ezek a lövedékek; fura, romboló teremtményei az embernek, sok esetben kettőnek.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: J. A. Cash
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 306
Regisztrált: 1
Kereső robot: 24
Összes: 331
Jelenlévők:
 · arttur
 · gazzo


Page generated in 0.2218 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz