Megállíthatatlanul múlik az idő.
Az pont úgy esett,
hogy házunkkal szemben
egy templom tornya meredez,
s legtetején
toronyóra jár,
mégsem halad tovább.
Udvarunkról mindenki odalát,
de néha köd takarja el,
s ha nincs nálam
kedvenc zsebórám,
megnézem momentán
a két alkalmasság hogyan vág.
Ha a mutató egy vonalba áll,
pont hat órára jár,
ha könyékben hajlik a cájg,
három, vagy kilenc lehet,
de ha szerelmi kéjjel egymást takarják,
kicsi a naggyal enyelegve,
a Nap is delelőre hág.
Telefonunk mellett
homokóra pereg,
méri a beszélt perceket,
teraszunkon napóra árnyéka
igyekszik a fény után,
bent ütős fali óra
hangja csendül réveteg,
messzire hallatszik
harangszava ha búg,
húzza láncát a súly,
forog tengelyén a fogaskerék,
s néha kivágja ajtaját
a mélabús kakukk.
Ha kimerül az elem,
megáll a ketyegés,
nem riaszt a Wekker,
néma a csengetés,
ám a homok tovább pereg,
szürkén az üvegen,
a napóra is elveszejti
árnyéka erejét,
hogyha eljön a sötétség.
Rég volt mikor láttam még
a toronyóra láncát is,
mamár a tornyot sem látom,
hályog ül a szürke homályon,
csak a harang kongását számolom,
éjjelen, és nappalon át,
messzire üzen
alvónak, és vaknak egyaránt,
szinte egyre megy,
mikor kizúdul a rácson,
barna zsalugáton,
ha dallam csendül a kalapácson,
mennyire rohan az idő,
fájó keservvel konstatálom,
ami elmúlt emlék marad,
örökre elszalad a pillanat.
2020. május 18.