Naponta, ha tízszer láttál, tízszer örültél nekem.
Nem gondolkodtál már elmúlt emlékeken.
Szobád békéjéből elindulva retikülöd vetted.
"Hazamegyek! " - mondtad, s kezed búcsúra emelted.
Idegesen leültettelek, s eltettem kabátod.
"Anyu, hát itthon vagy, nem látod? "
"Persze! " - mondta a mosoly kísérte felelet.
Dúlt agyad nem talált már sehol sem helyet.
Nem volt már kérdésemre normális válasz.
Hogy gyűlöltem a tótágast álló könyvet nálad!
Arcod megmaradt olyannak, mint volt egykor.
Ránctalan bőrt, de bomlott agyat hagyott a kor.
Kényeztettelek, de megbocsájtani nem tudtam.
Remegő kezekkel, feszült idegekkel és feldúltan
tettettem a mosolyt, és álltam egy nő mellett,
aki idegen volt, de nekem az anyám kellett!
Tavasz tombolt, napfénytől izzott a táj.
Már feküdtél, s testembe feszült a fáj,
a nyűg, aki lettél, és kit mégis féltőn óvtam...
De mindig kerestem, az én anyám hol van?!
Rád néztem, tudtam. Nem kellett tapintott ütőér.
Lágy szellővel behatolt szobádba a külső tér
és kisöpörte apró lelkedet a lebbenő függönyön át...
Te egy testet veszítettél akkor, én meg egy anyát!