Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Anyám utolsó napjai

, 274 olvasás, Szegő Judit , 3 hozzászólás

Megemlékezés

Naponta, ha tízszer láttál, tízszer örültél nekem.
Nem gondolkodtál már elmúlt emlékeken.
Szobád békéjéből elindulva retikülöd vetted.
"Hazamegyek! " - mondtad, s kezed búcsúra emelted.

Idegesen leültettelek, s eltettem kabátod.
"Anyu, hát itthon vagy, nem látod? "
"Persze! " - mondta a mosoly kísérte felelet.
Dúlt agyad nem talált már sehol sem helyet.

Nem volt már kérdésemre normális válasz.
Hogy gyűlöltem a tótágast álló könyvet nálad!
Arcod megmaradt olyannak, mint volt egykor.
Ránctalan bőrt, de bomlott agyat hagyott a kor.

Kényeztettelek, de megbocsájtani nem tudtam.
Remegő kezekkel, feszült idegekkel és feldúltan
tettettem a mosolyt, és álltam egy nő mellett,
aki idegen volt, de nekem az anyám kellett!

Tavasz tombolt, napfénytől izzott a táj.
Már feküdtél, s testembe feszült a fáj,
a nyűg, aki lettél, és kit mégis féltőn óvtam...
De mindig kerestem, az én anyám hol van?!

Rád néztem, tudtam. Nem kellett tapintott ütőér.
Lágy szellővel behatolt szobádba a külső tér
és kisöpörte apró lelkedet a lebbenő függönyön át...
Te egy testet veszítettél akkor, én meg egy anyát!

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Megemlékezés
· Kategória: Vers
· Írta: Szegő Judit
· Jóváhagyta: Syringa


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 56
Regisztrált: 0
Kereső robot: 26
Összes: 82

Page generated in 0.0642 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz