A magas égbe nyúlva fel,
két tenyered közé zárva
- mint imádság – hozd le a fényt
szívedbe, s karjaidat
újra magasba emelve
hagyd, hogy átjárja lényedet.
Ebben maradva úgy hajolj,
hogy gerinced ne görbüljön.
Majd emelt fővel légy lovas,
de a ló is magad legyél,
átalakulásodban is
még arcodat a fénybe tartsd.
A lóról leszállva öltsön
testet benned az alázat;
tekinteted porba vetve
süllyedj egészen kígyóvá,
hogy lenn találd meg önmagad.
Aztán már felemelkedhetsz.
Tekints vissza még kutyaképp’,
nemesülj lóvá, lovassá,
emelkedésedben lábad
szilárdan megvetve hajolj,
- és ne feledd, honnan jöttél -
de emelkedj a nap felé.