Galambos Attila szívesen fölmegy a
padlásra. Molylepkét öl. Szürkület az
erre legalkalmasabb, amikor a lepkék
beltérhez képest világos ablaküvegre
telepednek. Megfejthetetlen, mintha őt
várnák kiterített szárnyaikkal, nagyujját
végignyomja az utolsó puha testen is.
Valamikor idejárt föl verset írni. Akkor
még nem voltak lepkék, csak remény
és elszánás, hogy megírja, meg fogja
írni a kor költészeti anyagát. Húsz év
után belátja fölösleges. Nem küldi
sehová. Nincs is mit. Talán majd idős
korában. Azért szívesen fölmegy.
Kíváncsi hányan várják a padlás
ablakban. A pusztulás sorrendje egyelőre
nem számít. Lehozza a száraz ruhát.