Óra kattogása zavarja meg a
csendet. Felébred, majd félkómásan
leteremti a kattogó szerkezetet, hogy
képzelte, hogy ilyet tesz, nem figyel a
másikra, ő csak jár folyamatosan kattog,
jár-kel, nem bír a helyén maradni.
Sosem fog várni, ő megy, önző
pontossággal, megbízhatósággal.
Nem tudna végre csendben maradni?
Csak addig, amíg megtanulom hogy
kell hibákat elkövetni.
Az utcán kint lévő emberek liliom
illatát akarják árasztani magukból,
de az orromban romlott sajton kívül
mást nem vélek felfedezni.
Hideg zuhany, meleg ágy,
kincset ér manapság.
Napjaim csak telnek-telnek,
Méltóságteljes napjaim
élem. Szédülést, ájulást,
hányingert, átlag emberek
érzése. Csukott szemeiddel
látod a fényt, elméd határa
nem belátható távolságban van.
Hazaérve kattog a fejed.
Jó ez így? Ez te vagy?
A válaszadásig már nem
jutsz el, mert erős hányinger
tör rád. Rohansz a vécére.
Ezt most itt abba is hagyhatnám.
A lány, akit kiszemeltél,
szép lassan ő lesz az akiért
teszel mindent. A mindenbe tartozik
a keserves sírás, tudván, sosem
lesz a tiéd, sosem fog vonzódni hozzád
úgy, ahogy te hozzá.
A lány mosolyog, látszólag élvezi
a műsort. Rágyújt egy szál
cigarettára, látszólag megunta,
majd továbbáll és követi
az átlagos társaságot. Akik
meg nem értőek a másikkal
szemben.
Akik nem fogadják el, hogy a
kakaó a barna tehenekből jön.
Akik nem látják a karamellszínét
az égnek, csak világost és sötétet.
Akik nem tudnak szeretni.
Akik nem akarnak szeretni.
Akik nem tudják, hogy a
Mikulás létezik, hogy karácsonykor
Jézuska hozza az ajándékot. Akik
nem látják a pusztulást. Nem akarják
látni. Vakon lőnek egymásba, mint
két halotti tor, hogy ne legyen,
hogy ne ott rúgjanak
be a legjobban.
Bazdmeg.
Most már fel akarok ébredni.
A plafonról régi búra lóg.
Körömvirág-szerű dolgot festettek
rá, talán világosabb annál. Megvilágítja
az erezetes plafont.
Nyitott szemmel észre lehet
venni a legkisebb dolgot
a legnagyobb zavarban is.
Segítő fény
jól jöhet
ha jön.