Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A győztes nem nyer semmit

, 120 olvasás, J. A. Cash , 2 hozzászólás

Magány

Az öltönyös úr és a pincérnő

A fogadóban félhomály úszkált lassú bódulatban. Megtelepedett a fém lámpabúrákon, a kopott, sör- és szendvicsektől pecsétes asztalokon, amelyek közepén itallap és evőeszközök álltak egy fémpohárban. Megült a rozoga, háromlábú bárszékeken, amelyek felületét kifa-kult, a zöldellő mezőkön és omladozó, szürke pályaudvarok rakodótelepén elnyűtt Levi’s nadrágok csiszolták fényes, simára. Megállt a vendégek kalapján, arcán, az orruk hegyén. Megmaradt a wurlitzer plexijén, de nem a lemezek címeit suttogó papírfecniken, a száradt filcen sem, mert a plexi alatt voltak. A lemezek meg a wurlitzer gyomrában.
Megpihent a biliárdasztal faragott lábain, a foszló textiljén, a lyukakban, a szakadáson, amelyet Jim Walker kése okozott azon a fagyos őszi estén, amikor megtudta, hogy nem csak biliárdban lőtt lyukra Willie McCoy dákója. A kés először az asztalba állt bele, aztán meg-fordult és Jim szívébe vándorolt. A menyasszonya pedig onnan ki. Willie két hétre rá felesé-gül vette a lányt. Rossz házasság volt, McCoyt a felesége egy évvel később megmérgezte.
A súlyos tölgyfa ajtó megmozdult, a szél berohant a székek közt egészen a hátsó falig, a mosdó ajtajáig. A félhomály megzavarodott, apró porpettyek peregtek a levegőben.
Csukd be! Morogta Tom a söntés mögül és vastag virsliujjait beletörölte a kötényébe.
Az öltönyös úr becsukta az ajtót és csöndben letelepedett az egyik asztalhoz. A pincérnő odalépett hozzá.
- Mit adhatok? – kérdezte.
- Gimletet – a pincérnő hozta - Nem iszik velem? – kérdezte a férfi.
- Nem, uram, vendégekkel tilos.
- Helyes. Jól teszi – A férfi belekortyolt az italba és kinézett az ablakon. Kint fütyült a szél, bent félhomály volt, nehéz volt belátni. Helyes – Kérem!
A pincérnő visszajött.
- Uram, mit kíván?
- Magát!
- De kérem! Ilyet nem szabad mondani. Még viccnek se.
- Nem vicc volt.
- Szólok Tomnak.
- Nem szól. Kap kétszáz dollárt. Nagy pénz. Nem hosszú az egész dolog.
- Uram, ha nem hagyja abba…
- Még egyet, kérem – nyújtotta a poharát a férfi. A pincérnő hozta – Legyen háromszáz!
- Uram, esküszöm, szólok Tomnak!
A férfi felhörpintette a whiskyt és elégedetten cuppantott. A biliárdasztalt nézte, a szaka-dást a zöld szöveten, amely alól nézelődött a sötétbarna tölgy, mint az alvadt vér a kád szé-lén, amikor üres a ház, senki nincs már benne - Mennyi az ital? – Ledobott egy tízdollárost az asztalra, ránézett a karórájára. Hét perc. Felállt és elment a mosdóba.
A pincérnő tálcára rakta a poharat és letörülte az asztalt. Közben magában morgott. Ezer dollár. Barom! Mit képzel, ki vagyok? Nem, mintha kevesebbért nem csinálta volna már. Rengetegszer. De itt nem. Kevés a hely.
A mosdóban az öltönyös férfi elzárta a csapot a könyökével és megtörülte a kezét meg az arcát a saját, hímzett zsebkendőjébe. A kendőt berakta a belső zsebébe és megtapogatta a hatlövetűt. Tele volt a tár. Az órájára nézett. Kettő perc. Ideje indulni.
Az öltönyös úr nem szeretett kockáztatni. Megigazította a nadrágját, miközben a pincérnőn gondolkodott. Adott volna többet is, de még mennyire!


A favágó és a három fékező

A fogadóban félhomály úszkált lassú bódulatban. Megtelepedett a fém lámpabúrákon, a biliárdasztal faragott lábain, a foszló textiljén, a lyukakban, egy szakadáson. Megült a rozo-ga, háromlábú bárszékeken, amelyek felületét kopott, a zöldellő mezőkön és omladozó, szürke pályaudvarok rakodótelepén elnyűtt Levi’s nadrágok csiszolták fényes, simára. Meg-állt a vendégek kalapján, arcán, az orruk hegyén. Megmaradt a wurlitzer plexijén, de nem a lemezek címeit suttogó papírfecniken, a száradt filcen sem, mert a plexi alatt voltak. A le-mezek meg a wurlitzer gyomrában.
Megpihent a kopott, sör- és szendvicsektől pecsétes asztalokon, amelyek közepén itallap és evőeszközök álltak egy fémpohárban. Az egyik asztalnál, épp amelyiknél Bill Fordot, a vá-ros sheriffjét agyonlőtte egy Benny Mercury nevű bandita ’78-ban. A sheriff kalapjának he-lye ma is látszik az asztal lapján. A vér olyan erősen spriccelt, hogy mindent beterített. Benny Mercury két utcányira jutott, amikor a várakozó társai hamarabb indultak el Chevro-let kocsijukkal, átgázolva rajta.
Ennél az asztalnál ült három fékező. Előttük üres üvegek, félig megevett csirke és némi mártás. Csontok a tányér szélén.
A súlyos tölgyfa ajtó megmozdult, a szél sétált a székek közt egészen a hátsó falig, a mos-dó ajtajáig. A félhomály méltatlankodott, apró porpettyek szálltak fel a levegőben.
Ajtó! Morogta Tom a söntés mögül és letörölte a pultot, harmadszorra.
A favágó becsukta az ajtót, levetette a kabátját és letette magát az egyik asztalhoz. A pin-cérnő odalépett hozzá.
- A szokásosat? – kérdezte.
- A szokásosat.
A pincérnő hozott két Budweissert meg egy duplahúsos hamburgert. A favágó belekezdett. Szezámmag pergett a tányérra, mint a duplacsövű sörétje, ha az ember nem szedte ki a nyúl-ból. A saláta fonnyadt, sanyarú leve meg a paradicsomé a hús olajjal keveredve folyt le a szakállán, követték a szálakat, versenyeztek, ki ér hamarabb a vörös ing gallérjához.
Amikor végzett, letörölte a száját, a zsírt a nadrágszárába kente, majd öblített az egyik sör-rel. A fékezők ekkor invitálták magukhoz. A favágó tuskólábaival letelepedett a sheriffvéres asztalhoz. Hátát az ajtónak mutatta, arcát a fékezőknek.
Egyikük öreg volt, ősz hajú, májfoltos. A másik fiatal, zsíros hajú, borostás. A harmadik fekete, kopasz, szomorú. Mind elnyűttek voltak és kormosak.
- Miért vagy itt? – kérdezte az öreg.
- Pihenek.
- Hétfő van.
- Lehetek fáradt.
- Lehetsz.
Ittak. A fiatal fékező rendelt egy üveg újbort.
- Hétfő van – mondta az öreg.
- Lehetek szomjas.
A favágó a bort ízlelgette és az ablakon át nézte a sötétet, a vibráló neon fényében a parko-ló autókat. Az utat, mögötte a fákat. Látnia kell még őket.
- Nem ízlik? – kérdezte a fekete. Kopasz feje csillogott az izzadságtól, szeme tompán fény-lett.
- Nem – Felállt, kifizette a pincérnőt a pultnál, felnézett az órára Tom mögött, majd visz-szaült a fékezőkhöz. Három perc. A pohárral babrált, forgatta. Belekortyolt a borba. Igazából ízlett neki. Nem akart hazudni. Igazat akart mondani. De most nem szabad, mégsem. A tá-nyérokat nézte, a csontokat. A porcelán megkopott fényét és a hús és ínmaradékokat a szür-kés botokon. Valami volt a fogai közt. Egy késsel kipiszkálta a valamit. A kést a zsebébe tette. A fékezők nem szóltak. A tányérba meredtek.
A favágó nem szeretett hazudni. A kést tapogatta. Fa nyele volt. Fa szaga már nem. A bor ízlett. Ízlett, de még mennyire!


Az ifjú sofőr és a vége

A fogadóban félhomály úszkált lassú bódulatban. Megtelepedett a fém lámpabúrákon, a kopott, sör- és szendvicsektől pecsétes asztalokon, amelyek közepén itallap és evőeszközök álltak egy fémpohárban. Megtelepedett a fém lámpabúrákon, a biliárdasztal faragott lábain, a foszló textiljén, a lyukakban, egy szakadáson. Megült a rozoga, háromlábú bárszékeken, amelyek felületét kifakult, a zöldellő mezőkön és omladozó, szürke pályaudvarok rakodóte-lepén elnyűtt Levi’s nadrágok csiszolták fényes, simára. Megállt a vendégek kalapján, arcán, az orruk hegyén.
Megmaradt a wurlitzer plexijén, az összekarcolt burkon, amely alatt érzések és történetek várták, hogy elsírhassák magukat. A plexin, amelyen nem történt semmi, eddig a napig. ’46-ban vette Tom apja, amikor megnyitotta a helyet. Olasz volt és veterán. Csak csendben akart élni. A hely azóta üzemelt. Ugyanúgy. Régi vendégek, régi bútorok. Az Újvilág hangyái. Pici porszemek, letelepednek mindenhol. Kavarognak csendben, szürkén. Vasúti munkások, fé-kezők, kamionosok, átutazók. Beülnek, esznek-isznak. Beszélgetnek, vagy csendben ülnek, merengve az éjszakába. Motyog a wurlitzer, sír a dal, sír a lélek. Fizetnek. Távoznak.
A súlyos tölgyfa ajtó lassan befordult, a szél bevánszorgott a székek közt egészen a hátsó falig, a mosdó ajtajáig. A félhomály fel se rezdült, nem szálltak fel apró porpettyek a leve-gőben.
Tom nem szólt, a söntés mögött pakolászott valamit.
Az ifjú sofőr a pulthoz ment. A pincérnő odalépett hozzá.
- Nem foglal helyet?
- Nem maradok sokáig.
- Hozzak valamit?
- Nem kell.
A pincérnő elsétált. A sofőr Tomra nézett, majd az órára. A wurlitzerhez sétált. Végighúzta az ujját a plexin, amellyel még semmi nem történt. A címeket nézte a sárguló cetliken. Elő-vett egy negyeddollárost. A gép elnyelte. Nem csörrent össze más érmékkel. Egyedül feküdt a gép gyomrában.
Háromnegyedes ütem csendült fel. Lassúzni kell erre. Kéz a kézben. Csendben.
Az ifjú sofőr keze a plexin pihent. Blaze Foley sírta a Cold, Cold Worldöt. Kinézett az ab-lakon. Fújt a szél. Havazni fog. Változnak az idők, de az emberek nem.
Hét óra volt. Kinyílt a mosdó ajtaja. Tisztítószer és húgyszag szállt. A sarokban egy szék nyikorgott. Hamburger és sör. Az ablakot bámulta tovább, immár háttal a wurlitzernek.
Az öltönyös úr lépett elé. Whisky szagot lehelt felé.
- Örülsz, hogy látsz? – ujjai egy revolvert markoltak. Izzadt.
- The eyes of the young met the eyes of the old – mondta Foley.
- Nem tehetek mást – felelte a fiú.
- Kinn van?
- A kocsiban.
- Akkor kimegyünk.
Vaskos léptek recsegtek végig a padlón.
- Nem mentek sehova – mondta a favágó és a kést az öltönyös úr hátának szegezte.
Az öltönyös felhorkant – Nem szeretek kockáztatni.
A három fékező a favágóhoz lépett. Ütésre készen álltak. Mindhárman izzadtak, de volt pénzük.
Tom egy sörétes puskát húzott ki a pult alól.
- Állj, ne mozdulj, a szentségit! – morogta és a csoportra fogta a puskát.
- Ez nem a te dolgod! – mondta a favágó. Izzadt.
- De én a magamévá teszem – Nem kell harmadik fiaskó. Tom izzadt.
A pincérnő elszaladt. Ennyit nem ért neki. Nem keresett annyit. Semennyit se.
Ain’t it cold, cold world – mondta Foley és a fiú leült a wurlitzer mellé a földre. Ekkor kezdték. Az A betűnél. Mire Foley megismételte a sort, csönd lett. Ő volt, aki utoljára szólt, majd ő is hallgatott örökre.
A fiú felállt.
A fogadóban félhomály úszkált lassú bódulatban. Megtelepedett az öltönyös úr üres revol-verén. Megült a favágó késének nyelén, ami még kiállt a hátból. Megállt a fékezőkön, akik csendben feküdtek, teli zsebbel, eladott lélekkel. Megmaradt Tom lyukas kötényén, amelybe már nem lehetett ujjat törölni, mert már koszos volt. Tom a bejáratot nézte. Nem állította meg a harmadik fiaskót.
Megpihent a wurlitzer lemezein, a sárga cetliken. Most már sikerült neki, mert nem védte őket többé plexi. Szétszóródott a földön.
A fiú megtalálta az öltöny zsebében, amit keresett. Aztán a vörös-fekete kocás ing zsebé-ben is. A saját zsebében volt a kulcs. És most, hogy nála volt az eszköz a boldogsághoz, minden cent, nem akarta. Nem érte meg ezért, hogy egyedül táncoljon. Kettő kell a keringő-höz. De elveszítette emiatt. Nála volt most már minden. De nem akarta.
A szél befütyült a nyíló ajtó helyén. Bele az arcába. Hideg, hideg világ van ott kinn. De benn is. Nagyon hideg és üres. Az ifjú sofőr nem szeretett egyedül lenni. Nagyon nem, de még mennyire!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Magány
· Kategória: Novella
· Írta: J. A. Cash
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 1
Kereső robot: 6
Összes: 18
Jelenlévők:
 · entizenharom


Page generated in 0.0379 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz