kucorgok a sarokban egyedül
(ide írnám szívesen hogy)
hallom ahogy egy tücsök hegedül
ezt csak békeidőben lehetne
most harc van csúf háború
nem tudjuk ki lesz a vesztes
ezért van rajtam is mélabú
szeretném elfelejteni én is
de éjjelente fel-fel riadok
azt hiszem vége van de mégsem
fogaimon szoros a satu
csikorgatni sem merem most őket
reszketek a takaró alatt
ugye nem jön el a végzet
pedig hallom a falakon matat
szüleim már rég elutaztak
csontjaikból tán por sem maradt
felfalták a kukacok a testük
emlékük futó pillanat
magot esznek csoportosan a cinkék
gondtalan vidám madarak
szárnyverdesve kergetik az estét
passzusuk van csak nekik szabad
törékenyek a napok
este hamuba hull testük
az éjszaka őrli az ideget
a pillanatot is átértékeljük