Deres már a faág,
Sűrű köd járja át.
Járja, csak járja,
Kinek bírja a lába.
Jártam én már eleget,
Itt koptattam el cipőmet,
Itt öleltem fagyos testedet,
Itt hordoztam törött szívemet.
Deres már a faág,
Talán egészen fagyott.
Egy késett varjú rázza meg,
Talán ő sem találja otthonát.
Kopog a föld, kopog.
Hogy kinek, csak ő tudhatja.
Gyászdallamot fütyül a varjú,
Ő sem érti, miért.
Fütyüli a dalt egyre jobban,
S lassan jégvirág nő szemfedője alatt.
Szárnyai megremegnek,
S lelke megdermedt.
A föld elsimult, márványlap került rá,
S a magányos varjú közelebb szállt.
Ráhajtotta fejét, elfütyülte utolsó sorát,
Majd tovább szállt, keresve otthonát.