Tűzpiros az ég alja,
életünk láng nyaldossa,
pernyéjét szél hordja,
füstje száll magasra.
Kenguru ugrálva
siet a folyóba,
bódult koala
álmát alussza,
néha körülnéz,
mi történik itt még?
Hamarosan örök
számára a lét.
Messziről ősök dobolása hallik az éjben,
riadók dohognak szenvedéllyel,
liliomok táncát tűztáncosok járják.
Patyolat ruhájuk lobog a széllel,
pattogó szikráknak jajduló ívében,
arcuknak, kezüknek rőt-vörös fényében.
Vad erők tódulnak fékevesztett hévvel,
szívükbe, lelkükbe frissülő erővel.
Virágok feszülnek vérvörös fényben.
Lángok inalnak vadak hevével,
megidézett szellemek életre kelnek.
Arcuk kipirul a misztikus tánctól,
testük hevül az izzó láztól,
piroslik ruhájuk a tűznek fényében,
körtáncot járnak a forró parázson,
szoknyájuk lobot vet,
leveszik, s meztelen forog a táncuk.
Ruhájuk kiterítik a forró kavicson,
mint Nauszika a tengerparton egykoron,
s megtörik a langy hullám a sziklapadokon.
Ősök szellemét idézik ide most,
messzi hangok suttogását hallják,
mit is üzennek a mindig élő boszorkák?
Idáig terjed a gonosz ármányság.
Cselekedeteitekre fentről figyelnek,
az ősi lelkek veletek küzdenek.
Vérvörös az ég alja,
embereknek lelke
reszket alatta,
fekete fellegek
fent fenekednek,
füstjét messze vitte
a kóborgó szél,
villámokat szór
a dühöngő éj.
Botor eszetlenek
gyufája gyújtja meg
a hervadó avart,
bátor, hős lovagok
tüzüket kioltják.
Sérült állatokat
takarók borítják.
Állva halnak meg
a büszke, sudár fák,
magvaikat földbe szórják,
ismét felélednek
az eukaliptusz levelek.
Újra győz az élet,
nincs még végítélet,
benépesülnek a szavannák,
nem pusztulhat el a világ.
Mindenki éltető vízre vágy,
eső siratja Ausztráliát.
2020. január 10.