– életemben háromszor láttalak,
de első napon beleetted magadat a szívembe.
Mint az az undormány a testedbe –
... és szokásomhoz híven ültem,
és mosolyogtam.
Ültem, és nagyon régóta vártam.
Vártam rád.
Valaki megfogta kívülről a kilincset,
és három óra várakozás után végre megérkeztél.
Tudtam, hogy fáj,
mert ölelésnél görcsbe rándult
az összes izmod.
A beszélgetés veled immár végképp reménytelen lett.
Tudtam, hogy nehéz a lépés, akár a levegővétel:
nehéz a léted.
A tüdőd piros lapot kapott,
az elméd megnyerte a mérkőzést:
megerőszakolták egymást a sejtjeid.
A bőröd sárga nejlonzacskóként feszült végig a testeden.
Higanyként emelkedett a szemhéjad minden alkalommal, mikor pislogni próbáltál.
Nem néztél rám.
Még csak köszönni sem köszöntél.
De akkor elnéztem neked.
Akkor először
és utoljára...
(...)
Három héttel később,
szokásomhoz híven ültem,
és mosolyogtam.
Már csak ültem,
... és nem vártam.