Néha sikerül beleveszekedni az éjszakába,
az meg fogja a mosolyunk és magával rántja.
Így fekszünk egymás mellett egy darabig,
a szavak mögött a néma fájdalom lakik.
Te fehéren-feketén szereted…
hiába igyekszem én árnyalni, szürkébe hajlítani az éleket.
De tudom, békét kötünk,
itt két igazságnak is akad majd helye,
hisz mindenünk megvan; neked én, nekem te,
és ha néha sértetten kuporgunk is két végében az ágynak,
reggel úgy ébredünk, hogy karjaink egymásba zárnak.