Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Kaleidoszkóp

, 77 olvasás, Gyenge Ildikó , 8 hozzászólás

Szerelem

Jöttöd olyan volt, mint egy sóhajból ébredő álom,
a szárazság közepén egy nem várt nyári zápor.
Csendben ültem a sorsom fonta puha tövisén,
szunnyadva, merengve az élet ízén.

Nem vártalak, nem hívtalak.
Magamban réges-rég elhagytalak.
Mozdult a mozaik, üvegcsék peregtek,
halott álmokból eleven képek lettek.

Mint köd a határ felett, úgy állsz meg bennem,
kitakarva és egyben fedve is engem.
Furcsa ez a szürke, se fel, se le nem száll,
mint védőfal magamban, őrt áll.

Az érzés, mint a tolvaj, ki áttúrja ruhám,
kincseket sejtve kotorja át szívemet, puhán.
Te meg csak állsz, mint egy tétova óda,
és fájsz, mint a jövő a múltban.

Fejemben kéz a kézben már,
jelenben szögesdrót a határ.
Nem szólítasz kicsimnek,
mert nem hiszel a szó végén az m-nek.

Én meg nem tudom, hogyan mondjam el szebben,
el volt minden döntve az első percben.
Tudom, riaszt a jövő homálya,
nem ad hitet a tudat mája.

Félsz, kevés leszel, én meg sok,
s leselkedik ezernyi kérdés most.
Vagy épp fordítva!
A bizonytalanság hangja mondja ordítva.

De az érzés bennem oly örök és ragaszkodó,
mint gátakat áttörő vad folyó.
Annyit vegyél belőlem el,
amennyire szűkséged van, amennyi kell.

Látlak egészben, nem a félhomályban,
látlak az időn át utazó örökös mában.
Látlak a terhekkel, hibákkal,
a tökéletlen formádban.

Tükör a szemed, remegés a pillantás,
benne az élet egyetlen villanás.
Én meg belül kapaszkodom minden viharban,
belül, csak egyedül, egyedül magamban.

Hangosan mosolygok, ha arra gondolok,
tőled mennyire boldog vagyok!
Ajándék vagy! Igaz, s nem hamis!
Apró ékkő rongyos életem rojtjain.

Képzelet, vagy délibáb,
számomra igaz valóság.
Csak fognám örökké a kezed,
szóval nem kimondható,
mennyire örülök neked!

A világ megy, pörögnek az üvegek,
kövek raknak ki és bontanak képeket.
A tükörben egyszer, mondd, lesz más világ!
Nem lesz benne sem tévhit, sem hazugság,
csak egyszerű, tarka, mezei kis virág.

Mondd, hogy elhiszed, hogy szemedbe költözök,
oly nyüzsgő és békés egyszerre leszek.
A kövek pörgése, a tükrök rendje,
semmi nincs a mi kezünkben.

Önálló kis táncot járnak,
dacolva az idővel, dacolva a mával.
Mondd, hogy magadat látod a szememben
Én meg téged a végtelenben.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Vers
· Írta: Gyenge Ildikó
· Jóváhagyta: Syringa


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 16
Regisztrált: 1
Kereső robot: 11
Összes: 28
Jelenlévők:
 · galamboki


Page generated in 0.0227 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz