először csak olyan,
mintha, aztán
mosoly csetlik
félrehúzott arcra,
talán mégsem...
... mégis ott matat,
ideges ablakok
mögött kulcsokat
csörget jobb zsebében
zárak már nincsenek,
csak falak,
piszkosfehéren
egymásnak háttal alszanak
…
lyukas fogak
közé szorult
indulat remeg,
vállakra kúszna fel
megannyi emlék
érinthetetlenek
…
becsapott
ajtó szédül, zsanérjában
még lendület feszül,
megszeppent lépcsőkön
halkul el a múlt
kérlelhetetlenül.
2019. 10. 29.