semmibe hullani alá, lágyan, mint
enyészetnek sárgult őszi levél,
s nem várni
elolvadni, mint didergő hópehely
fűtött szoba gyertyafényes ablakán,
s nem fájni
megtörni parti éles fehér sziklán,
mint vad, tarajos, szilaj hullám,
s nem dacolni
elpattanni, mint túlajzott íj, utolsó
hangot pendülő gitár feszített húrja,
s nem lázadni
elhalni, mint távolodó vad vihar
mormolássá halkuló mennydörgése,
s nem remélni
búcsút inteni, mint lenyugvó nap,
helyet adva éjre éledő csillagoknak,
s nem hinni
megszületni, eső után napsütésben
ívelő szivárványként tündökölve,
s élni,
újra élni.