Mint éber kisdedet, vigyázta szónak
tiszta dallamát… Délibáb e röpke
lét, új felé suhant egy csalfa sóhaj.
Hangok mámorát dőrén meggyötörte,
- lelke mása rebben, értetlen borong.
Kotta hangjain azóta zűrzavar
rian, disszonáns a fülnek… Mely bolond
mily gyermeteg az ember, ma mást akar,
de tegnapért hibázik holnap újra.
Vágyait csikorgva védik éjek,
itt semmit ér a gond falatnyi súlya.
Feledni kész, hogy könnybe fúlt az ének,
hogy kínra írt zenén kanyargott útja,
- s ha tévedésben él, magától védd meg.