Gyökeret vert a múlt
szikla-szívembe,
mint párnátlan csontkéz,
úgy markolja körbe a magány,
s morzsolja lassan szürke homokká.
Nedvtelen, kiapadt erek lelnek
falában temetkezési helyre,
nem ver már rég az élet
titkos taktusa benne.
Talán újra élénken verne,
ha olyan őrült jazzdobosra lelne,
aki belé még tüzet lehelne.
Megszállottan ütné,
mígnem a szinusz-ritmus
az övével rezonálna,
s a kőszív végre meleg húsként
marcangolhatóvá válna.
Ó, bárcsak fájna!