Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Szombat, úgy tíz után

, 306 olvasás, northman , 4 hozzászólás

Magány

… Persze, szerelem – röhögött fel magában, ahogy visszafordult az első lépcsőről, a csatornafedélre pöckölte a csikket, mikor belépett a bárba. A füst kört rajzolt a metszően hideg éjszakába. Olyasféle kört, amiről bármikor el tudod képzelni, hogy vérvörös szemű lidércek ugranak ki belőle, aztán egymás foltokban hulló fekete szőrét rángatva idétlen vigyorral a fejükön ugrálnak körül, tépve az inged, taposva a cipőd, a nadrágod szárát gyűrik csak azért, hogy kint maradj ebben a városi, szóval neonokkal tűzdelt sötétségben.

Valószínűleg, a szerelem nem jár efféle lidérc-karmolt éjszakákon, hasonló füst, olcsó pia és igen, rendesen mocskos, bluestól színezett (inkább formalinban tartósított) bárokba.

Rendszertelenül szétterült asztalok, összevissza lézengő székek és közepes tömeg vette körül, így indult el körül sem nézve, a bárpult felé. A bal szélén (balszélső) huppant le egy üres székre. Üveges sört kért pohár nélkül, megágyazott neki négy centnyi hűvös vodkával. A hangfalakból The Doors Soul Kitchen szólt, Morrison-nak nem a görög isten, hanem a felpuffadt, szakállas időszakából, mikor a hangja együtt romlott a megjelenésével.

Nem bírta már ezeket a szombat éjszakákat, igazából lehangolta a céltalanság, az otthonmaradásnál azért még mindig határozottabban kiútnak tűntek. Kiútnak a franc se tudja már honnan, egészen a pokolban sincs már olyan – felé. Önmagam elől menekülök, szólalt meg belül a hangja, amit sokszor hallott már. Nem szerette, de megtanult élni vele (önmagával?). Leöblítette néhány jéghideg, kesernyés korttyal.

„Faszom” – Coelho, nevetett újra magában, ahogy lassan körülnézve próbált valamiféle részletekre felfigyelni. A jobb sarok legmélyén egy rendkívül magányos diszkógömb tekerte önmagát igencsak lassan és reménytelenül szürkébe, és porba süllyedt csillogással, időnként megriasztva azt a kevés pókból álló kolóniát, amelynek tagjai végtelen távolságra legyektől és egyéb rovaroktól, lassan egymást falták fel a néma záróra utáni sötétben, illetve az idebenn teljesen jelentéktelenné váló nappali órák alatt.

Vörös neon-szív vibrált az egyik falon, a pulttól jobbra. Mellette egy ázott foltokkal borított Billy Idol poszter. Ha lejjebb volna, azt gondolnám, levizelték – egy újabb rövid nevetés, szigorúan csak belül.
A hosszú, bal oldali falból nyíltak a WC-k (távol álltak a mosdótól) és egy harmadik ajtó, amin a nem odaillő MAGÁNTERÜLET - felirat „díszlett”. Alatta, a radioaktivitás logója neon zöld festék spray-vel elkövetve. Amúgy, az a haldokló erdőket eszébe juttató sötétbarna lambéria borított mindent, ami vicsorogva dönti magából a nikotinszagot (abból az időből, mikor még rágyújthattál a piád mellé) és pontosan evvel egyező arányban szívja magába és zárja be a vakolatréseibe a maradék élni akarást, életerőt.

Minden úgy nézett ki, ahogyan a lepusztult mozikban játszott reménytelen filmekben az egykor szebb napokat látott mulatók. Nos, erről a helyről mindenki tudta, hogy sosem élt meg szebb napokat. Valahogy mindig az önmagukban, vagy a világban, esetleg mindkettőben egyszerre elvesző (és ettől roppant boldogtalan, vagy éppen nagyon is boldog) emberek gyűjtőhelyévé vált.

Amúgy szigorú, már-már színpadias arccal, megfontolt, kétnapos borostával az arcán, üldögélt. A fekete, na jó, egyetlen zakójában, az alul már rojtossá kopott, kissé hosszú, kedvenc farmerjában és az egyetlen ingben, amit megtűrt magán, szemben a sok változatos és igen idióta pólóval. A lábán tornacipő, mert az úgy „underground”.
Reménykedett abban, hogy egyetlen ismerős, illetve valaha az volt (ezek voltak általában a nők) sem fogja kiszúrni magának ezen az estén. Nem szeretett volna ostoba, lényegtelenül elhaló kérdéseket, éppen úgy, ahogy lényegre törő válaszokkal sem volt most felfegyverkezve. Hagyjatok békén! Ezt próbálta arckifejezésével sugallni, eddig sikerrel. Óriási falakat tudott maga köré építeni, ezért nagyon eltökélt volt az a pár ember, aki megpróbált átjutni, hogy megismerhessen, megszeressen, magával vigyen egy darabot a férfiból. Akár barátságot, gyűlöletet, akár semmit, vagy éppen rohadt lassan múló (sosem leszek túl rajta típusú találkozások) szerelmet érzett ezek iránt az emberek iránt, valahol a lelke (?) mélyén tisztelte őket, ezekért az ipari alpinizmussal felérő kísérletekért

A Light my fire – nem szerette ezt a számot – után a When the music’s ower kezdődött el. Turn off the lights!, háromszor. Ezt még meghallgatom, aztán hívok egy taxit – döntötte el, ahogy egy újabb fél adag italt (kis vodka, pohár sör) kért magának. Nagyjából tizenegy perc az életemből, ez villant át gondolatban, két korty között. Egy pillanatra felfigyelt a pultos lány szőke hajában a rózsaszín csíkra. Kibaszottul öreg vagyok, jött a következő gondolat, ami kitúrta a fejéből Morrison tizenegy percét. Fizetett, siralmasan kevés borravalót adva.

Elindult a férfi-WC felé, hogy könnyítsen a hólyagján. Az ajtón kívül már a lépcső tetején rágyújtott. Elővette a telefonját, majd megrázta a fejét és mélyet szívva a cigiből, jelentős mennyiségű füstöt fújt ki tüdejéből. A lidércek a csatornafedél alatt egymás fülét harapdálva és egymás pocakját karmolászva, vinnyogva várták, izgatottan a következő füstkarikát. Az időközben nyugat felől a városba törő szél azonban elvitte hirtelen a füstöt.

Zsebre vágta a riadtan felvillanó telefont. Hazasétálok!- kiáltott fel magában, agyoncsapva minden más gondolatot, és hol pálmafára, hol fáradt olajfoltra hasonlító foszlányt a fejében, és elindult a szűk utcák keskeny járdáin, délfelé. Most következhetne egy rész, tudod, azokra az elcseszett amerikai horror filmekre hasonlító – az éjszakában eltűnő, kopogó cipőkről, de csak a tornacipője surrogott halkan, aztán szinte el is némult a lift előtti ezer-kétezer éves linóleumon.

Egész jó kis este volt, bökte ki halkan, már a párnára hajtott fejjel. Egy darabig nem hallok Doors-t sóhajtott reménykedve, ahogy az alvás elvitte őt a még ébren levő világból, reggelig sodorva jobbra-balra, el és á, egészen addig, amíg ki nem támolyog majd lapos pislantásokkal, borostáját vakargatva megfőzni, aztán élvezni a forró kávét (két cukorral, kevés tejjel – még jól jöhet az információ).



Megjegyzés: 2019. 09. 29.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Magány
· Kategória: Próza
· Írta: northman
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 186
Regisztrált: 1
Kereső robot: 19
Összes: 206
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.1332 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz