Árnyékodat festem takaródra,
hisz tudom, nem takar már s óvja
álmunkból lett fagyott-lelkek temetőjén
egy elszáradt rózsa.
Árnyék-leheleted
érzem az éjféli holdvilágban,
sóvárgó tekintetem
álmaimba többet nem engedem.
Libabőrt pörköl minden éjjel
a kialudt lángod,
hátamon fantom-csókod
ablakomon kisurrant, utolsó hazugságod.
Gyakran temetném lelkem
a pokolnak izzó katlanába,
miközben bőrig áznék
vérpermet-fröccsenő cseppek záporában.
Miket hullatna,
Ki testedbe testnedvet enged,
vonyítva lehelné majd az utolsó percet,
mit betárazva, szíve a szívedbe enged.