Kavarog a hó a fák ágain,
könnycseppként zuhan le a földre,
táncoló pelyhekben cikázik,
a lámpafényben pislákolón, csillogón
ragyog.
Mint egy álomban bolyongó idegen,
járom az utakat taposva, lelkem rejtett titkait,
agyamban cikázó bánat-ingereket,
s remegve tördelem jégkezeim.
Nincsen semmim, s mégis gazdag vagyok.
Csak egy mosoly ül arcomon, odafagyva.
Hidegen, csendben lépkedek,
kísérnek a lábnyomok utamon,
mint hóba préselt iránytű –
hozzám.