Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Csak el…

, 301 olvasás, VDavid , 4 hozzászólás

Sajgó lélek

Távolnak látszó a kereszteződés,
hol egyszer talán
lépteim rugaszkodnak át, letért utadon.

Keserű könnycseppek és véres veríték
árnyékomban, fényből szőnék
aranykendőt, holdvilágból búfelejtőt.

Zsebre vágnám a miérteket,
kifakult képeket,
nem színezem már az elhalványult emlékeket.

Felvarrnám a horizont kerekded derekát,
csillag-gyeplőbe kapaszkodnék,
egyszarvú-táltoson, a végtelenen túl, a semmibe szállnék.

Tejúton legelne a dicső táltos,
üstököst kergetne,
hisz már az idő is álmos.

Elválasztotta az idő
a téren belül és kívül ragadt élőt s holtakat,
végtelen éjből az elfogyó holdat, a fényük-vesztett csillagokat.

Csak a sarló-forma és csillagpor
– kisminkelt, hamis lenyomat –
talán, mi egyszer volt, az örökre a semmié maradhat.

Az Árnyék sem akadt fent a szegen,
hisz nem vakította és lökdöste
Őt az időn túlra, kit betemetett saját ideje, szomorú sorsa.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Vers
· Írta: VDavid
· Jóváhagyta: Syringa


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 63
Regisztrált: 1
Kereső robot: 20
Összes: 84
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.0688 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz