Távolnak látszó a kereszteződés,
hol egyszer talán
lépteim rugaszkodnak át, letért utadon.
Keserű könnycseppek és véres veríték
árnyékomban, fényből szőnék
aranykendőt, holdvilágból búfelejtőt.
Zsebre vágnám a miérteket,
kifakult képeket,
nem színezem már az elhalványult emlékeket.
Felvarrnám a horizont kerekded derekát,
csillag-gyeplőbe kapaszkodnék,
egyszarvú-táltoson, a végtelenen túl, a semmibe szállnék.
Tejúton legelne a dicső táltos,
üstököst kergetne,
hisz már az idő is álmos.
Elválasztotta az idő
a téren belül és kívül ragadt élőt s holtakat,
végtelen éjből az elfogyó holdat, a fényük-vesztett csillagokat.
Csak a sarló-forma és csillagpor
– kisminkelt, hamis lenyomat –
talán, mi egyszer volt, az örökre a semmié maradhat.
Az Árnyék sem akadt fent a szegen,
hisz nem vakította és lökdöste
Őt az időn túlra, kit betemetett saját ideje, szomorú sorsa.