Nevetésünk keserű.
Tükörszilánkok
a szemeid.
Látni szeretném
tegnapom a mában.
A hangos világban
vagyunk még egymásnak?
A holnapok megvárnak?
Maradunk ketten,
a csendekkel fedve.
Fordított polaritásban.
Minden hiába,
ha taszítalak magamtól.
Félelemből, haragból,
a ki nem mondott szavaktól.
Mondd, hogy haragszol
te is a világra!
És nem csak képzelem
a falakat köztünk.
Nem egyedül,
hanem ketten küzdünk.
Ha nem, hát az se baj.
Csak oldódj fel bennem,
mint a halálos méreg.
S úgy teszek majd,
mintha nem szeretnélek.
Semmitmondó,
vágyak nélküli senkik
leszünk, mi ketten.
Beleolvadunk majd
az arctalan tömegbe.
Megyünk előre,
merre a csorda visz.
Porzik alattunk az út,
és bégetünk...
Nem fordulunk hátra,
nem kérdezünk.
Az összes bőrt
lehúzza rólunk a világ.
S a sírjainkon sem
nő majd virág.