Nyitva ajtó, ablak.
Néha már a szemem is.
Nyitom, feszítem, összezárom,
mint vadászó héja tollait,
a zuhanás utáni éles csendben.
Bokámon feldagad a délelőtt.
Éjjel a kertben egy alvó gránát
titokban almafává nőtt.
Az asztalon újságpapír,
szemüvegkeretben olvasó legyek
-jól képzettek és alattomosak –,
akár a zöldlámpás törpeszellemek.
Tornácom felett szürke csend.
Hamuban sült pogácsa ma a Nap,
alatta mozdulatlanná gyűrt fellegek.
A kerti fák mindig pontosak –
éppen úgy éberen alszanak,
mint testem, túlérett éjszakákon.
Ilyenkor bölcsőmre hajolnak az egek.
A szemeimre már mindig vigyázok –
szökött mosolyra vágott ablakok,
homlokzatra lőtt érzékeny sebek.
Mikor kulcsra zárom az arcom,
azt álmodom, hogy ereimben kinyílnak,
és felszállnak a vörös pillangószelepek.