Loptam már annyi mindent,
mosolyba srófolt sóhajt,
hamis hazudozástól
be nem teljesült átkot,
pokrócot, mert te fázol,
mert átázott az inged
és a farmerkabátod,
mert ugrottál a kútba,
de én mégis maradtam
a kőből rakott káván,
mint egy csont, zsiger és bőr,
de mozdulatlan bálvány,
te meg félholtra fúlva
a kútmély ölelésből
kiszökni igyekeztél,
angyalszárnyat bontottál,
arcomba vágva persze
kicsorbult glóriádat,
ezért szemem meresztve
azt hittem, kinevetnél,
ha allegóriákat
simítanék hajadba,
de arcod színpadán a
szép, táncosléptű szeplők
a púdert mind levetve
már meztelen szereplők,
és hűs csókot akarva
a szád felett lebegnek,
de így ne add, így nem kell,
mert ezt most úgy akartam,
mint senkiházi tolvaj,
rabolni, lopni, csenni,
hogy maradjon az óhaj,
hogy elteljek a nemmel,
hogy ne merd elfeledni.