Két magányos fehér galamb
szállt le az udvarra,
megtalálták a meggybabért,
s megpihentek rajta.
Azóta őket figyelem,
otthon vannak nálam,
az udvaron lépegetnek,
s csodálkoznak rajtam.
Turbékolást néha hallok,
egymásnak dalolnak,
és ha megzavarják őket,
a magasba szállnak.
Súlyos beteg mind a kettő,
egymást ápolgatják,
mások nem törődnek velük,
a sorsukra hagyják.
Vigaszt senkitől nem várnak,
amíg turbékolnak,
s ha arra már nem képesek,
még messzebbre szállnak.
Amíg a hangjukat hallom,
addig nyugodt vagyok,
elég lesz majd keseregni,
ha tőlük elválok.