Navigáció


RSS: összes ·




Jegyzet: Londoni krónikák 1. - Honos-hontalan

, 25 olvasás, SunVice , 1 hozzászólás

Ezek vagyunk

Hajnali öt óra tizenöt. Alig aludtam, akkor is légikatasztrófákkal. A borotválkozás éjfél előttről tovább tartott, mert addig is úgy izgultam, hogy közben történt valami. De elalvás előtt csak úgy céltalanul múlt az idő, miközben nekem és csak nekem ugyanolyan céltalansággal állt meg. Végül, ahogy ilyenkor lenni szokott, végkimerültségemben aludtam el.
Általánosságban szűkösködtem. Elsőbbségi jegyem volt, hát egy kézitáskát, egy kisbőröndöt pakoltam meg; egy kenyeret reggeliztem egy felvágottal, egymagam mentem és egy hétre.
A hangulatok Ferihegyig elcsendesedtek. A vonatfülkékben több volt a poggyász, mint az ember. Az emberek luxusruhákat viseltek, és a jóhiszeműség is szemlátomást luxus volt a részükről, nyomáskiegyenlített bőröndöket cipeltek, orruk az ég felé, tekintetük a tiszta gyermekeken és az élősködő feleségeken. Cifra látványt keltett, ahogy honvágyat nem ismerve indultunk el valami abszolút távoli felé.
Leszálltunk.
A buszmegállóban két régi ismerős, Tibor és Emese. Ha jól emlékszem, akkortájt volt évfordulójuk. Józan párt alkottak, okosan szerették egymást. A 200E járaton kötelező bemutatni a jegyeket, bérleteket az első ajtónál, én mégis hátul szállok fel. Még nyomorogtunk és rendkívül magyarnak éreztem magam. De hogy mihez képest is, nos, akkor még nem tudtam.
A reptér egybefüggött, üvegfalak és modern csempeburkolat választotta szét a felszállási-, az érkezési- és a tranzitzónát. Minden kisebb és kevesebb volt, mint amire számítottam. Az átvilágításnál hanyagul dobálták vödrökbe a fémeket és a laptokokat, sőt, a vödröket is. Kapkodni kellett, hogy a dolgaim ne törjenek össze egy figyelmetlen dobástól. Az egész valóság balkáninak tűnt. Az implantátumom miatt nem mehettem át a fémdetektoron, ezért engem külön megmotoztak és ehhez a cipőmet is le kellett vetnem. Majdnem át is rakta az egyik alkalmazott a túlsó futószalagra. A biztonságiak diszkréten bántak velem. Ez megnyugtatott, ettől féltem a legjobban.
A tranzitzónát gyönyörű, derűs nyári delelés csillogtatta a kifutópályára figyelő panorámaablakokon át. Belépésemkor egy vattacukorszínű járat emelkedett el a földtől. A fejemben Horváth Charlie ideillő slágere szólalt meg. 69 perc volt a beszállásig. Onnan tudtam, hogy már félig hontalannak számítok, hogy a boltok vámmentesek voltak és az eurót is elfogadták.
Tibor és Emese ekkor már elbúcsúztak, ők a milánói gépet várták.
Én még egy ajándékot szerettem volna venni Amy-nek, a házigazdámnak. Akkor még Máltán járt, csak az utazásom harmadik napján találkoztam vele. A piactérről elhordott szuvenírekre figyeltem fel, melyek a reptéren, ahogyan arra számítottam is, méregdrága spanyolviaszok voltak. Végül négyszeres haszonáron egy Trabant-rajzos zsebtükröt vettem. A tehetősebbek, az ég tudja mennyiért és miért, matyómintás népviseletet vettek.
Kinyílt a beszállókapu.
Az első idegen, akivel szóba álltam, az elkeserítően hosszú sorban állt, mellettem. Cambridge-ből érkezett, oda tartott vissza. Azt mondta, itt dolgozott egy pár napig. Mindössze egy hátitáskával jött. Elmondtam neki, hogy még sosem jártam az Egyesült Királyságban, hogy az első dolog, amit megnézek, a kilenc- és háromnegyedik vágány lesz.
Szinte egyedül ő volt külföldi. Erősen arra gyanakodtam, hogy a többségnek nincs retúrjegye.
Legalább háromszázan voltunk. Talán többen is. Vagy legalábbis ennyinek éreztem. Fogalmam sem volt, hányan férünk fel, de aggasztott, hogy a többi beszállókapu előtt feleannyian sem álltak.
Nagy nehezen elkezdődött a beszállás. Az egyik utasnál túl sok poggyász volt, visszaküldték a check-in részleghez, hogy adja fel és fizessen érte pótdíjat, de már csak font volt nála, itt pedig azt még sehol sem fogadták el.
Az elsőbbségiseket egy vagonszerű busz vitte ki a járathoz. Alig haladt nyolcszáz métert, ezért nem láttam sok értelmét. Csak a visszaúton döbbentem rá, hogy valójában a beszállókapu kicsi és túlzsúfolt.
A belföldi távolságoktól agonizálva lassan és apránként foglalta el a többi utas az ülőhelyét. Egy vörös, pirospozsgás stewardess udvariasan, de giccses mosollyal köszönt. Háromfős sorokban ültünk, én középen. Balra egy középkorú édesanya a százvalahányadik útjára készült. A fia már évek óta Londonban, a lánya Helsinkiben lakik. Jobbra egy titokzatos, velem egykorú lány hozzám hasonlóan először repült, majd rögtön át is szállt, ugyanis Skóciába tartott.
Az anyuka azt mondta, Londonban nincs semmi érdekes, csak egy nagy város. Nem akartam hinni neki. A lány még nem fogta fel, mit vállalt. Ezt viszont már elhittem.
A személyzet a protokoll szerint bemutatta, mi a teendő, ha a horror- és katasztrófafilmek forgatókönyve beteljesül.
Ráfordulunk a kifutópályára, a hajtóművek leírhatatlan ereje lendületet vesz, megmártózik a levegőben, gyengerajzúvá válnak a lankák és a városok, s a rémült elsőutazók, a Gyere haza, magyar! pályázat vesztesei és a világlátott álmodozók elindulnak London felé.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Jegyzet
· Írta: SunVice
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 15
Regisztrált: 4
Kereső robot: 13
Összes: 32
Jelenlévők:
 · Divima
 · Pancelostatu
 · PiaNista
 · Szati


Page generated in 0.0432 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz