Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Pazar Jóska legendája

, 293 olvasás, Ifjabb_Tok , 3 hozzászólás

Somolygó

Hol volt, hol lehetett volna máshol, mint a nagy magyar puszta egyik csücskében, az Óperenciás tengeren innen, Nagymihály falujában. Ott esett meg ez a történet, ami lehet igaz volt, de az is lehet, hogy nem. Ezt talán csak Ida néném tudta volna megmondani, de sajnos ő már a mennyei pletykapadok egyikén szórja szét legendáit, az ég angyalai között.
Szóval, egy tikkasztó nyári napon, mikor még az árnyékok is a bokrok alá húzódtak hűsölni, a Nyár utcában akadt dolgom. Gyalogosan bandukoltam a kopott aszfalton. A cipőm talpán keresztül úgy járkált be a forróság a talpam alá, mint tehén böfögése az ajtó nélküli istállóba. Fejemben még a gondolatok is verítékeztek, annyira megviselt a hőség. Ekkor hallottam meg a számomra olyan kedves hangot, Ida néném kiabálását:
- Jó meleg nap ez, áldja meg az ég magát, Imre! Ne siessen már annyira! No, jöjjön csak be hozzám egy kis hűsítőre, na, meg egy kis pletykálkodásra - szólt ki a kapun keresztül.
Nekem sem kellett kétszer mondani, hiszen tudtam jól, a munka megvár, a kutya meg hadd ugasson. Vallom, hogy a fontossági sorrendet minden körülmények között – különösen egy ilyen álmos napon – be kell tartani. És ugyan mi lett volna fontosabb pont akkor, pont ott, mint egy pohár hideg szódavíz és egy kacskaringós történet, ami minden találkozásunkkor elhangzott kedvenc pótnagymamám szájából.
Az udvarra nyíló konyha előtti hatalmas teraszon telepedtünk le, egy öreg diófa alatt, mint mindig, ha izzó levegő ostromolta a világot. Ezen a helyen kellemes langyosság ölelt minket magához, a fa lombjai által ajándékba adott árnyéksátorban.
Csendben maradtam, és megvártam, míg Ida néném bebiceg a konyhába, és kihoz onnan egy nagy pohár, gyöngyöző hűs szódavizet, leteszi elém, és ő is leül velem szemben. Néztük egymást egy kicsit, miközben cinkosan összemosolyogtunk. Váltottunk egymással néhány udvarias szót, de belülről remegtünk az izgalomtól. Én is tudtam, ő is tudta, hogy mesélni fog, csak az idegeimmel játszott kicsit, miközben bevásárlásról meg az időjárásról fecsegett. De ezt ki kellett bírni. Ez volt a felvezetés, enélkül csak elijesztettem volna. Olyan volt ő a beszélgetések során, mint egy kiskutya. Aki türelmes volt hozzá, annak azt meghálálta, és fantasztikus történeteket mesélt, de aki türelmetlen volt, annak csak a csaholás, a falusi híráradat jutott.
Szóval, eleinte csak mondta és mondta. Beszélt Ilon néni reumájáról, István bácsi aranyeréről, a bolti árakról és a ritka melegről egyaránt. Aztán egyszer csak rám nézett, miközben huncut mosoly cincogott a szája sarkában, és feltette azt a kérdést, amit már nagyon vártam.
- Na, iszol még egy pohárral fiam? Ha iszol, elmesélem neked Pazar Jóska történetét. Ismered-e?
Bevallom őszintén fogalmam sem volt, ki az a furcsa nevű ember, akit megemlített, de tudtam, nem vár választ a kérdésére, és hideg szóda sem lesz másik pohárral, míg végére nem jut annak, amit akar. Hiszen alig várta, hogy mesélhessen. Bele is kezdett rögvest a történetébe és átadta magát nagy áhítattal annak az élménynek, amire született, a mesélésnek.

Lakik itt a faluban, egy nagy múltú család, a Pazarék. Múltjuk van ugyan nekik, de vagyonuk, az semmi. Nevük tökéletesen mutatja jellemüket. Ha valamire szert is tettek az idők során, azt rögtön szét is szórták, mint pelyvát a szél. Itt laknak a szomszéd utcában, egy öreg kopott házban. Két fiú éli benne mindennapjait az anyjával. Az idősebbiket Jóskának hívják. Róla mesélek neked.
Magas, amolyan létraforma ember. Ha az arcába akar valaki nézni, igen csak fel kell emelnie a fejét, de ha meg akarja kerülni, nem sok gondja akad, mert vékony az, akár egy cérnaszál. Gyér, oldalra fésült hajának látványáról pazar bajuszcsodája tereli el a bambuló tekintetet. A bajusza sűrű ugyan, de rettentően gondozatlan, ritkán igazították szálai hosszát ollóval. Jóska többnyire magának nyesi a fogaival, ha már nem fér a kanál a szájába.
Ruházata igen egyszerű. Mivel mindennap ugyanazt hordja már sok-sok éve, nemcsak színe és mintája van annak, hanem illata is. Inget és olykor, ha nagyon hideg van, egy zakót hord atletikusnak nem mondható felsőtestén. Mindennap ugyanazt a hosszú, lobogó szárú nadrágot viseli, ami valaha kockás mintás lehetett. Hegyes orrú, jobb napokat látott bőrcipője kicsit nagy a lábára, így járás közben ki-kivillan bütykös sarka. Zokni egyszer, még gyerekkorában volt a lábán. Szegény anyja szerezte neki valahonnan, de ő még aznap, iskolába menet, elcserélte egy darab üveggolyóra az egyik utcabeli fiúval. Persze az üveggolyó világgá gurult, illetve úszott a Kakasér vizében. Na, onnantól kezdve tartja felesleges ruhadarabnak a zoknit Jóska. Zsebkendő helyett használja csak néha-néha, ha úgy hozza a szükség. Ezt onnan tudom, hogy egyszer szegény megboldogult uramét adtam neki, mert megsajnáltam egy télen. Meg is örült az annak, de ott előttem rögtön beletörölte az orrát, úgy rakta el a zsebébe. Azt mondta, jó lesz zsebkendőnek. Fene se gondolta, hogy ilyen furcsa gusztusa van neki.
Jön-megy állandóan a faluban, de gyalog ritkán lehet látni. Többnyire egy hatvanéves öreg drótszamáron teker, peckesen. Nadrágja szárát ruhacsipesszel fogja össze, hogy óvja a rozsdás lánctól. Hátul kosár van neki szerelve a biciklijére. Abban pár üres műanyagflakont tart télen-nyáron egyaránt, mindig ugyanazokat. Ezek aztán sötétre színeződtek az évek során, a kívülről-belülről rájuk rakódott kosztól. Időnként az iskola előtti artézi kútnál tölti meg vízzel a palackokat, de hogy mi ezzel a célja, azt még mindig vitatják a faluban.
Egyesek szerint inni hordja haza. Mások szerint főzni használják otthon a vizet. Még olyan is akad, aki szerint mosakodni, illetve mosni hordja, de aki ilyesmit híresztel, az biztosan hazudik, vagy baj van az orrával. Máig emlegetik az emberek, hogy egyszer, mikor a kocsmában volt, egy üveg borért levette magáról a zakóját és megállította azt a kövön. Mindenkinek le is esett az álla a mutatvány láttán, mert ki látott már olyat, hogy egy kabát ember nélkül is hordja magát. Márpedig az övé hordta. Büszke is rá a mai napig. No, de legalább van neki is mire, mert más dolgokban nem nagyon jeleskedett eddigi élete során.
Ott van például a munka. Vannak ugye, akik szorgalmasak, és olyanok is, akik lusták. Van, aki pénzért dolgozik, van, aki anélkül is. De ha kell, vagy ha, ne adj Isten, éhes az ember fia, akkor biztosan teszi, amit tennie kell. Na, erre a Jóska gyerekre ebből semmi sem igaz. Ez csak egy dolgot szeret: nem csinálni semmit. Csak jön-megy összevissza, mint a böjti szelek. Kedvenc helyére, a kocsmába jár inni, ha néha-néha csurran-cseppen neki valahol pár forint. Na, nem vizet persze, mert azt nem szereti. Csak alkoholos italokat iszik. Azokra esküdött fel. Szerinte a víz csak a betegségeket terjeszti, lúdtalpa lesz tőle az embernek. Ezt szokta mondogatni az ivócimboráinak. Hát, nem tudom. Sokféle sületlenséget hallottam már, na de, hogy az embernek lúdtalpa lesz, ha vizet iszik, olyat még sohasem.
Időnként furcsa dolgokat képzel ez a legény magáról. Olyankor a biciklije nyergében kerekezik a falu egyik végétől a másikig, és átszellemült arccal, jobb kezét a magasba emelve lelkesen kurjongatja:
- Rákóczi népe, kurucok előre! Kossuth apánk azt üzente, elfogyott a regimentje!
A falu népe megszokta már ezt tőle. Rezignáltan nézik csak száguldozását, és már nem is nevetnek rajta. Mesélik, hogy egyszer a kocsmában, fogadásból, fejen is állt, és elszavalta a „Talpra magyart”, amiért egy egész üveg sör volt a jutalma.
De ott volt az a másik eset is, amikor a Szedlák Juliska felfogadta, hogy hasogassa neki össze a téli tüzelőjét. Megbeszélte vele, hogy kora reggel menni fog, még a meleg előtt, elvégezni a munkát. A bolond Juliska, nem tudom, mit gondolt, a Jóskával dolgoztatni, amikor az olyan lehetetlen dolog, mintha a macskát akarnád rábeszélni, hogy ugassa a holdat. De lássatok csodát, reggel nyolc óra körül csak megérkezett. Igaz, nem sokáig volt benne köszönet. Vagy két rönköt hasogatott össze, mikor megkínálta a komaasszonyom egy pohár borral. Bár ne tette volna! A mi Jóskánk ugyanis megitta a bort, majd arra hivatkozva, hogy már nagyon melege van, behúzódott az árnyékba és ott hűsölt délig. Akkor aztán mondta a Juliskának, hogy most már mennie kell, ezért fizesse ki a félnapi munkáját.
Hogy is mondjam tovább. A lényeg, hogy kifizették a Jóskát. Seprűnyéllel. Mert amikor a Juliska meghallotta, mit akar, bement a házba, ahonnan egy seprűvel tért vissza. Pazar Jóskának kezdett is gyanússá válni a dolog, hogy furcsa lesz itt a fizetség, mikor meglátta a seprűt a gazdasszony kezében. Felugrott, aztán futva indult a kapu felé, miközben lába körül esetlenül lobogott a nadrágja szára. De ekkorra a seprű már csak úgy repült utána, és végig ott táncolt hol a lapockáján, hol a lába szárán, egyszer még a fején is koppant, míg ki nem került az utcára. Nem is ment többet fát vágni senkihez sem. Egy dolgot vont le tanulságként az esetből, amit egy kocsmai cimborájának mondott pár nappal később, mikor hívták fát vágni.
- Hát még mit nem! Nem vagyok én bolond, hogy megint seprűnyéllel fizessék ki a munkámat.
De csinál ez a gyerek ennél furcsábbat is. Van nekik odahaza két kecskéjük. Megélnek azok a portájukon, igénytelen jószágok. Fű nő a kertben, más meg nem is kell. Egy leütött karóhoz vannak kikötve mindig, hogy ne kóboroljanak el, mert a kerítés olyan ritka náluk, mint a pipás cigány fogsora. Ha meg elfogy alóluk az ennivaló, csak át kell tenni a karót máshová. Na, elég az hozzá, hogy egyszer valakitől kapott a Jóska egy rádiót. Öreg volt már, ütött-kopott, de a lényeg az volt, hogy lehetett hordozni, meg szólt is még rendesen. Két laposelem volt szikszalaggal a hátuljára rögzítve. Azt hiszem, Szokol rádió volt. Tudja azt maga. Maga még biztosan látott olyat. De nem is ez a lényeg.
Szóval, az anyja egyik nap mondta a Jóskának, kösse át a kert végébe a kecskéket legelni, és őrizze őket, mást úgysem csinál. Úgy is lett. Fogta a két jószág karóját, kihúzta, és a nyakukban csörgő láncon elvezette azokat a kert végébe. De nem állt ám meg, továbbment. Egészen a Kakasér partjáig. Ott az egyik helyen öreg salakdombot rejt a föld, amit már régen belepett a fű. Ennek a tövébe szúrta le a karót, ő maga meg felmászott a kisebb dombocska tetejére. Az odalent hagyott kecskék bambán emelték rá tekintetüket. Hogy gondoltak-e közben valamire, azt nem tudom, de hogy pár pillanat múlva sokkoló élményben volt részük, az biztos. A mi Jóskánk ugyanis fogta magát, bekapcsolta a rádiót, amiből éppen valami napi sláger szólt. A rászerelt kantárnál fogva a nyakába akasztotta, majd furcsa mozdulatok sorába kezdett.
A távolabbról figyelő Paszuly Béla szerint, akitől a történetet magam is hallottam, nem lehetett eldönteni, hogy táncolt, vagy valami furcsa dolgot csinált, mint amilyet azokban a ferdeszemű verekedős filmekben szoktak mutatni a tévében. Az viszont biztos, hogy a kecskék először mozdulatlan pózba dermedtek, majd egyszerre fogták menekülőre a dolgot. Simán kirántották maguk után a karót, és meg sem álltak a patak túlsó partjáig. Persze Pazar Jóskát mindez egyáltalán nem érdekelte. Még jó fél óráig ugrabugrált ott egyik lábáról a másikra, majd, mint aki jól végezte a dolgát, kikapcsolta a rádiót, és hazament kecskék nélkül.
Legnagyobb kalandja mégsem a kecskékkel esett meg. Ő maga mesélte nekem, valamelyik nap mi történt vele. Az úgy volt, hogy hallom ám egy este, kiabálnak a kapum előtt. Kimegyek hát, gondoltam megnézem, ki az. No, maga Pazar Jóska állt remegve az utcán.
- Ida néném, hallgasson meg! – könyörgött nekem - Maga talán elhiszi, mi történt velem. Ha ad nekem egy pohár, esetleg egy egész üveg bort, olyat mesélek, amilyet maga még sohasem hallott.
Tudod fiam, mennyire szeretem a jó történeteket, behívtam hát. Ott ült, ahol most te magad. Ne bambulj már, lemostam utána a széket – vigyorgott rám – csak nem hagynám, hogy valami kórságot szedjél össze utána. Szóval Jóska tényleg hihetetlen mesével állt elő. Megérdemelte azt az üveg öreg kadarkát, amit megivott érte cserébe. A következőket mesélte:
A múlt héten, kedden nagyon összeveszett az anyjával, aki azt akarta, hogy segítsen neki csirkét pucolni. Valahonnan kaptak négy döglött jószágot, azt kellett volna feldolgozni, nehogy felpuffadjanak a melegben, de ez már végleg sok volt a Jóskának. Meg is mondta állítólag az anyjának, hogy csak csinálja meg ő, elvégre ő az asszony. Neki férfimunka való, nem holmi női teszek-veszek, lim-lom dolog. Ez volt az a pont, amikor az anyja, ahogy ti mondjátok fiatalok, felkapta a vizet. Tudni kell az öreglányról, hogy valaha cirkuszos volt, míg az öreg Pazar, Isten nyugosztalja akárhol is van, el nem csábította és feleségül nem vette. Na, szóval, mikor meghallotta, mit mondott neki a fia, aki az ajtóban állt, fogta a kezében lévő békanyúzót és úgy vágta az ajtófélfába, hogy tövig szaladt bele a penge. Lett ebből aztán ribillió, aminek az lett a vége, hogy a Jóska elment otthonról, sértett férfiúi máltóságát rendbe hozni a kocsmában. Ott addig-addig könyörgött, sírt Gizikének, a csaposnak, hogy az megsajnálta. Mondta neki, ha kihordja az üres rekeszeket a raktárba, ad neki egy üveg sört.
A munkához ugyan nem nagyon fűlt a foga, de az italhoz annál inkább. Erőt vett hát magán, és félretéve büszkeségét, gyorsan elvégezte a feladatot. Végül olyan jól sikerült a pakolás, hogy a sör elé kapott még egy fél deci pálinkát is. Közben az egyik kocsmacimbora is megérkezett, aki, mikor elmesélte neki mi történt vele otthon, megsajnálta, és fizetett neki még egy féldecit.
Nem sokkal később el is indult hazafelé, de a melegben a pálinka és a sör úgy a fejébe szállt, hogy gondolt egyet, és kitekert a faluszélén álló öreg diófához, aminek lepihent az árnyékában. Úgy mondta, azért szereti azt az elhagyott helyet, mert onnan jól látszanak a Bükk hegyei, és ott senki sem szokta háborgatni. Szóval, ahogyan ott heverészett és a szerelméről, Gacsaj Marikáról ábrándozott, lassan mély álomba merült. Álmában édes csókok sorozatát váltotta kedvesével, akit csak úgy elképzelt magának, hiszen a faluban nem talált olyan lányt, egyet sem, aki csak szóba is állt volna vele.
Addig-addig ölelgette és csókolgatta, amíg már kezdte megunni a dolgot, hát megpróbálta eltolni magától. De az annyira ragaszkodott hozzá, hogy sehogyan sem sikerült neki arrébb taszigálnia. Így ment ez egy darabig. Aztán a nagy álombeli lökdösődésből hirtelen arra ébredt fel, hogy egy hatalmas valami nyalogatja bőszen az arcát. Kezeivel vastag bundát tapintott ki, és amikor kinyitotta a szemét, a döbbenettől majdnem megfulladt.
Egy medve ült vele szemben. Nyakában piros masnis szalagon egy parányi csengettyű lógott. Hirtelen odahajolt hozzá és érdes, méretes nyelvével az állától a homlokáig végignyalta a fejét. Valószínűleg nem először tette. Erre utalt az a töménytelen nyál, ami az arcát borította. A nyalakodás után a barna bundás mackó elégedetten morgott egyet, aztán látva, hogy az „áldozata” felébredt, két lábra állt előtte. Mikor felágaskodott, lassú brummogásba kezdett, és hol az egyik, hol a másik lábára állt. Úgy himbálódzott, mint egy tengerjáró hajó árbóca.
Több sem kellett Jóskának. Azt mesélte, hogy olyat tett, mint előtte soha. Felugrott, és hátra sem nézve, hazáig futott. Mint egy táltos paripa, falta a métereket. Mikor végre bejutott a házukba, bevágta maga után az ajtót, és belülről nekidőlve remegni kezdett. Az anyja ott ült termetesen elterpeszkedve egy kisszéken, a konyha közepén. Szája sarkában egy igen büdös szivarcsonk füstölgött, miközben a békanyúzójával apró szemű krumplit kapirgált.
- No, hát neked mi bajod van? – kérdezte a fiát, de az csak lassan szólalt meg.
- Egy me…, me…, medve! – hebegte remegve egy idő után.
- Medve? Itt? Jó lenne, ha nem innál többet annyit! – mondta neki az anyja. Legyintett, és folytatta a krumpliszemek kapirgálását.
Hiába bizonygatta Jóska az igazát, nem hitt neki. De nem hitt neki más sem. Ki látott már olyat? Medve Mezőnagymihályon? Pláne olyat, amelyiknek piros masni, meg csengő lóg a nyakában. Több száz éve senki sem látott medvét még a környéken sem. Bolond ez a gyerek, az biztos, mondogatták az emberek.

- Na, most már ismered, milyen ember a mi Jóskánk. Ezért jött el végül hozzám, mert azt gondolta, majd én hiszek neki. Azt kérdezed, hiszek-e? Nem tudom, de ha látod valahol, azért ne nevesd ki! Inkább fizess neki egy pohárka bort. Neked nem több attól, és nem kevesebb az életed. Egy jó történet pedig megér egy kis borocskát – kacsintott nevetve rám, Ida néni.
Ezután beszélgettünk még egy kicsit, aztán már ő küldött, menjek most már, mert nagyon elfáradt a mesélésbe, és szívesen szundikálna egyet. Fogtam hát magam, és tovább indultam a dolgomra. Miközben az úton poroszkáltam, az járt az eszemben, hogy milyen furcsa is a világ. Sokszor azokból válik érdekes figura, akik különc módon élik mindennapjaikat. Ezeknek az embereknek aztán a viselt dolgait a képzelet egybegyúrja, amiből végül megszületik bármelyik Pazar Jóska legendája.


Megjegyzés: Ida néni emlékére

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Somolygó
· Kategória: Novella
· Írta: Ifjabb_Tok
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 61
Regisztrált: 2
Kereső robot: 27
Összes: 90
Jelenlévők:
 · Francesca
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.0732 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz