Aludni kéne
álomtalan
nihil-gömbként merülni
smaragdzöld katlanba
test és gondolat nélkül
valami belülről rág
menekülő patkány szaggat
a hideg közeledben gyötör
míg a szadista idő fogságában
jégkorszakká nő
szavam élősködő féreg
pórusodba fúródva
vegetálva él
bűzös törődés ülepszik
az értetlenség mocsarában
ölelő karom erőtlen hullik le
jó lenne nem hallani
nyomorult hangom
mint dadog-habog
nem érezni
hogy egyedül vagyok.