A rája arája
/mélablues egy kardhal halárára/
Dél-tenger legalján élt az öreg rája,
volt neki egy csinos, arányos arája.
Sejtette már régen, hogy fehér a mája…
Megérthetjük: folyton féltékeny volt rája.
Mikor séta-úszott - nem egyedül, guard-dal -,
szemet vetett rá egy jóvágású kardhal.
Xiphias Gladius, tengerek királya!
Halvére forr, lobog, Arankát kívánja.
Nem látszik a vízben, de csorog a nyála,
Aranka gyönyörű, nincsen szebb hal nála.
Leereszkedett, bár alul esett rangján:
– Légy az enyém drága, aranyos Arankám!
Igen rövid a dal, szinte kérész-ének,
Aranka hajlik rá, enged kérésének.
Az öreg rájának jó nagy lett a kára,
mert Xiphias lovag rájárt Arankára.
Így járja a mondás: "Tengerem a váram! ",
körbeveszi őket energia-áram,
amit víz-forraló, nagy szerelmük táplált.
Föl se kapcsolták az infra-glanti lámpát.
Nem volt ok nélküli Aranka parája,
rémülten hallották: közeleg a rája!
(Az ilyen légyottok legelső szabálya:
legyen két ajtajú a szex-tett szobája!)
Nem tudott távozni Aranka barátja
így inkább megpróbált elbújni - alája.
Aranka a szárnyát óvón rája tartja,
de szegény lovagnak kilátszott a... kardja.
Ekkor rontott rájuk a jó szemű rája,
a látványtól bőszül, ráng a szája tája,
Arankára támad, és így kiált rája:
– Telepes medúza! Te, portugál gálya!
… És mivel a lovag nem kiköpött Bruce Lee,
így lett a kardhalból savanyított ruszli.
Nem akarom tovább az idődet húzni:
ha ily helyzetbe jutsz, próbáld meg megúszni!
Megjegyzés:
Azért foglalja e művem itt a helyet,
mert idén ezt írtam locsolóvers helyett…
(Budapest, 2013. március)