Ölelés. Sosem volt még benne részem, így hát nem csoda, hogy teljesen összezavarodtam, mikor Ron édesanyja átölelt. Átbeszéltem a sráccal, hogyan viselkedjek majd, mikor „hazatér”, de borult az egész. Az emberi testnek hála, magával ragadta lelkem a szeretet áradása, mely lényegében teljesen ismeretlen érzés volt számomra. Nálunk az egymás iránti tisztelet a mérvadó, mondhatni állt mindenek felett, mert ilyenre formált minket Landrun, a teremtőnk.
- Kicsim, nagyon aggódtunk érted. - mondta Angéla, Ron édesanyja, miután kicsit hátra lépve, végignézett rajtam, - Az egész falu téged keresett.
- Őőőő... Már itt vagyok. - feleltem zavartan, miközben próbáltam felidézni a megbeszélteket, de még mindig az ölelés hatása alatt álltam. Talán így marad ez egész hátralévő életemben? Nem lett volna ellenemre, bár a reális gondolkodást, mely mindeddig vezérelte életutam, úgy söpörte félre, mintha csak egy olyan apró pihe lett volna, mint amiket lépteimmel felkavartam az erdőben megbúvó kis tisztáson.
- Merre kószáltál? Egy teljes nap telt el. - rázta a fejét Angéla, miközben mintha furcsállás költözött volna tekintetébe.. Talán megérezte, hogy... Erre nem szabad gondolnom! Mit is kell mondanom?
- Eltévedtem az erdőben, aztán, mikor besötétedett, már nem volt értelme tovább bolyonganom. - tellett ennyire tőlem, de amint előadtam, riadtan döbbentem rá, hogy bizonyára nem voltam eléggé Ronos. Ám úgy látszik, amikor az anyai szív boldogan dobban, nem figyel a részletekre, hiszen a Szeretet vezérli. Persze akkor még nem tudhattam, mi az a „furcsa valami”, mely pillantásából árad, és karok nélkül is átölel.
- A lényeg, hogy itt vagy, és nem esett semmi bajod. - adta egyben tudtomra, hogy nem gyanakszik, s mintegy végszóra kilépett az egyszerű építmény ajtaján, mit családi háznak hívtok, Sami, Ron kisöccse. Őt illetően, a legfőbb jó tanács az volt, hogy lazán viselkedjek vele szemben, de mikor megindult felém futva, minden voltam, csak laza nem. Persze próbáltam örömöt csiholni arcomra, hogy „viszontlátom”, de minden bizonnyal csak bárgyú vigyornak sikeredett.
Sami megtéve a köztünk lévő tíz méternyi távolság felét, fokozatosan lassított futásán. Sőt, mire a közvetlen közelembe ért, szinte már csak osonva lépdelt, miközben egyre csak arcomat pásztázta tekintetével.
- Helló öcskös. - nyögtem ki minden lazaságomat bevetve, de a kérdése egyértelműen arra utalt, hogy kudarcot vallottam.
- Te ki vagy?
|