Árnyékot fest a szürke Hold a tájra.
Karmos fák kapaszkodnak egymásba.
A tó sötét vizét issza a homok,
mint hömpölygő, fekete vér bugyog.
Gyászos köd ül a víz felett.
Burkot von rá, mint a viharfellegek,
mintha úsznának magányos csónakok,
száz partot nem találó, csont-sovány halott.
Recsegve ringanak a semmibe.
Nem láthatja meg őket senki se.
S mint kalózok az őrzött kincsüket,
úgy őrzik a hömpölygő vizet.
S én rettegek, mintha lennének kalózok.
Feltörnek belőlem a megfagyott sóhajok.
Pernye száll, hamu, csak ez maradt...
Reccsennek az ágak a sűrű fák alatt.
Belül lüktet az a furcsa fájdalom.
Sírni sem tudok többé, még álmodom.
Halott vagy, tudom, és halott vagyok.
Némán várom bolyongó csónakod.