Navigáció


RSS: összes ·




Ez+az: Napfénytől elaléltan

, 122 olvasás, Pancelostatu , 15 hozzászólás

Elmélkedés

Érezlek, mint a petrichort.
Jelen vagy, a lelked sugallja.
Csak azért vagyunk a világon
hogy régi szép időket alkossunk
a jelenből a jövőben.
Kiszellőztetem a fejemet.
Megtöltöm ibolya és fagyöngy illatával.
Sose léptem holdra,
szép álom az ég is,
ami kék mint a lelked, de...
van olyan elérhetetlen már a földön állás is.
Ha kirakhatnám újra
a boruló terepasztalt,
mint az isten,
egy kis szigetet csinálnék,
és teleraknám Branwenekkel.
Kitalálnák a jövőt rögtön
erővel és technikával.
Csak egy bűne volt,
hogy a büdös bagót szívta.
Esküszöm, irigylem a csókát.
Hordta magában a Kínholdat,
amíg ki nem hűlt annak láva teste
piciny mellkasában.
Mennie kellett,
mert így volt megírva.
Itt hagyott egy rakás kérdést
az utolsó vedlés után.
Vajon megérem-e,
hogy lássan újra kékbe borulni
azt az utcát?
Nem érdemlem,
hogy ennyien ismerjenek.
Ismerték volna a porhüvely előző lakóit...
Én csak villogtatom,
mit felépítettek a titánok,
tékozolva szórom,
mit amúgy megzabált volna,
a feledés szörnyetege.
Így egy szellemi fejfa maradhat,
mi előtt imádkozhatok.
Mostmár túl gyakran.
Sajnos nem akar elállni.
Ma égig érnek bennem a panelházak.
Dobálom a követ és a csikket
azokra, kik lenn ragadtak,
valami brutális zenére,
mitől gyomrod is kifordul
annyira súlyos...
Hány szellemet fog adni
ez a test a világnak,
nem tudni.
Jó volna velük beszélgetni.
Felboncolnám a múltat élve,
hátha megtalálom a daganatot benne.
Csak kérdéseket szülnek a kérdések.
Inkább ámulok csendben,
egy csodán, mit úgy hívnak, Duna.
Mecsek háta,
a Vértes szellemei...
Most mást gyalázok a jelenlétemmel.
Meguntam hegyet mászni.
Mindig csak legbelülről figyeltem,
hogyan ölel a Dávid asszonyt.
Rohadtul irigy voltam rá,
de minden irigység mögött
ott a tudásvágy.
Azzal a kicsi lélekkel
hogyan lehet fejeket idefordítani...
Jobb vagyok gitáron mint Richard Benson.
Micsoda eredmény!
Talán a halálom előtt
rittyentek egy "zs" mixolid fingást,
milyen állat hangszerem van,
és ha kérdezed hol a következő,
majd mutatok fikuszt,
mint a testemből kiszállt szegény.
Annak idején,
mikor még több ágú,
több irányú verseket írt,
mindenütt rímmel....
És ugyan hitegetném magamat,
hogy egyszerűen nem ismerek saját magamra...
Kedvem volna az összes lelkemnek sírt ásni,
beletemetném az emlékeinket,
egy kis saját kriptát,
ahol megbújhat a hajléktalan,
éjszakánként,
mert egyre hidegebb van, én azt mondom...
Nem lennék újra az utcán csöves.
Fura idők ezek.
Érezlek, mint a petrichort...
Jelen vagy, a lelked sugallja.
Az empátia a kulcs teljes telepátiához.
Egyszerűek vagyunk,
ha egyszerűen akarod felfogni.
Akárki akárhogy is bonyolítja az embert,
nem szabad hagyni.
Ilyen korban már a következőket kéne fűznöm,
nem segítségért kiabálni
ha egyszer nem tudok lábra állni...
Én a néma vagyok.
Már rég nem a lélekbúvár,
kinek könyvek voltak a fejében
minden egyes lélekről,
ki megmosta az arcát bennem...
Kiültem a napfényre.
Rám esteledett.
Mennyire vágytuk ezt...
azt se tudtuk, mire vágyunk.
Egy pillanatnyi tehermentesség.
Mennyire... Vágytuk...
Olyan furcsa belegondolni...
Miért nem tettük...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Ez+az
· Írta: Pancelostatu
· Jóváhagyta: marisom

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 18
Regisztrált: 0
Kereső robot: 17
Összes: 35

Page generated in 0.025 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz