Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A medve és a nyúl

, 73 olvasás, Flovv , 6 hozzászólás

Abszurd

Két hete, pénteken a szokásos bevásárló körutamon voltam a városközpontban.

A kisboltban az egyik ismerősöm előadott egy medvés nyuszikás viccet. Léteznek az ilyen humormorzsákhoz nagyon hasonló mesék is; a gyerekek élvezik, amikor hatalmas, erős, de kissé lomha észjárású állatok kicsi, védtelen, ugyanakkor agyafúrt társaikkal keverednek erő- kontra elmefitogtatós, de még inkább átverős, vagy megtréfálós szituációba.
Elgondolkodtam milyen lenne az én medvés, nyuszikás mesém. Hát ilyen:

Az erdő közepén összetalálkozik a medve és a nyúl. A mackó figyelmezteti a nyuszit, hogy fusson, amerre lát. Mert az ember vadászik a fák között, és amerről ő jön, ott már arat a halál, pusztul az erdő népe. Mindenki menekül, és ők is siessenek, különben a csapda bezárul, mert az ember társai is portyáznak, és már csak egyetlen helyen, a nagy tölgyek közötti szűk sziklahasadékban szabad az út a gyűrű szorításából.

A nyuszi a medve mellé szegődik, és loholnak a fák között a természetes kijárat felé, hogy mentsék az irhájukat. Tudják ők is, hogy az életük a tét, ezért erőn felül törnek utat a cserjésben, minden izmuk és inuk sikolt a fájdalomtól, a szívük és tüdejük egy ütemre dübörög és zihál. Már csak az akarat viszi előre ezeket a néhány kilós és mázsás testeket, a rettegés miatt módosult tudatállapotukban pedig átlépik a végsőnek hitt fizikai korlátaikat is.
A megmenekülés métereken és másodperceken múlik. A sziklahasadék két oldalán megjelennek a vadászok, és ölőbotjukat az életbe, vagy halálba futókra emelik…

Az egy irányba meredő szemek sarkában visszatükröződve táncol a kandalló lángja. A látásra képtelen, de valósághű üveggolyók egy kikészített medvekoponya szemüregébe ékelve bámulják az étkezőasztalt. A fejhez tartozó preparált bunda finom és meleg tapintása hívogató az erdészház lakói számára. Az étel illata belengi az egész alsó szintet. A két napja a fagyasztóból előkapott, majd tegnap bepácolt, és ma délután vadasan elkészített tapsifüles éppen elég vacsorára az öttagú családnak. Az izmok, az inak, a szív és a tüdő hiába tettek meg minden tőlük telhetőt, gazdáik testét és lelkét végül uralma alá hajtotta az ember.
Nem nehéz elképzelni, hogy milyen következményekkel járna, ha valamikor a jövőben az összes állat egyszer csak öntudatra ébredne. A mai ismereteink szerint ez teljes képtelenség, ugyanakkor nagyon nem szeretnék ott lenni, ha mégis megtörténik.

A saját meseverziómat egy hete vetettem papírra. Azóta történt pár dolog. A bajok azzal kezdődtek, hogy berágtam Mircire és kipenderítettem a házból. Két napig nem keveredett elő, pedig a lelkiismeretem már egy óra múlva kihajtott az udvarra, majd egészen az erdő széléig, de hiába hívtam, nem bukkant fel. Három nap múlva megjelent, és további macskákat is hozott magával, voltak vagy tízen. Próbáltam őkelmét becsalogatni egy kis finomsággal, de rám sem bagózott, ahogy a többi bajuszkirály sem. Negyedik nap már legalább ötvenen voltak, az ötödiken durván százan. Továbbra sem közeledtek a házhoz, csak körbevették, és bámulták. Néhányan pedig fel-alá mászkáltak a kerítés tetején, mintha járőröznének.

Fegyverem nincs, de ha lenne, akkor sem mennék vele semmire. A városba vezető út három kilométerre van, addig egy bekötőút vezet a háztól. A postás általában hétfőnként jön, tegnap mintha hallottam volna a közeledő motorzúgást, és talán egy elfojtott kiáltást is, de a bezárt ajtó, ablakok és a behúzott zsalugáterek mellett - ebben nem lehetek egészen biztos. A száraz kaja még kitart egy ideig, az innivalóm viszont csak egy hétre elegendő, még szigorúbban beosztva, talán másfélre. Áram tegnap óta nincs - fogalmam sincs, ezt hogy a fenébe intézték el. Térerő pedig sohasem volt, a bekötőút elején néha előtűnik egy egység, de valójában legalább még öt kilométert kell megtenni a város felé, mire a dombok közül kiérve a mobilok és az adótornyok stabilan egymásra találnak.

Ma éjszaka - ezt csak a falióráról tudom - két napja a gyertyafényt nem számítva sötétségben élek - már közvetlenül a ház mellett és a tetőn is motoznak folyamatosan. A neszek alapján akár több százan is lehetnek.

Most én vagyok a medve, vagy a nyúl, a vadászok pedig kint fenik rám a fogukat és a karmaikat. Az esetleges öntudatra ébredés már nem mese többé, hanem maga a véres valóság.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Próza
· Írta: Flovv
· Jóváhagyta: marisom

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 14
Regisztrált: 3
Kereső robot: 13
Összes: 30
Jelenlévők:
 · SunVice
 · Sutyi
 · Szati


Page generated in 0.0415 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz