A dús erdő mély, rejtett világa...
Az óceánok kéklő tisztasága...
A szántóföldek zord egyhangúsága...
A végtelen égbolt töretlen ragyogása...
Ezek mind, mik lelkem vigasztalása.
Hiszen ott az élet. Dús, s meg sosem áll.
Lelkem, mint néma víztükör, vár.
Vár a jóra s a rosszra... arra, hogy
Megtalálja mindazt, mit érdemes.
Néma, mégis elszántan keres.
S egyszer majd tán megtalálod,
Akkor majd belőle fák bontanak virágot.
Készen az életre, a boldogságra,
Ez lelkem vigasztalása.