Vércseppek írta kotta-hangokat
koptat a szél.
Suttogása drótfonat útvesztőbe
zárt értelem.
Távolodó álom ködében
reggeli jegenyékkel
imbolyog az
ébredés,
majd szögeket ver
a tudat alatti mélybe,
lemerül, levegőért kiált.
Buborék-imák kúsznak
súlyos láncaikkal
a felszín felé.
Visszahúzza kémények
magas torkából feltörő
- emberi pernye -
arcra kenődött égi jel,
- elmaszatolja -
mellette a sírás sírt ás,
anyjára néz a sárban,
- fekszik némán -
porcelán lelkét
bőrére húzza,
- ruhaként viseli -
örökre tán..
A hangok a tábor felett
gomolygó felhőkkel
érnek össze.
Az eső
sötét könnyként
fut le csont-sovány
fehér testek redő-erein.
Isten sem látja a szúrt szagokat,
velőig karcolt fényű lelkeket,
- a Harag halálát -
hol keresztre feszít a Rettenet,
ezernyi Megváltót temet föld alá,
rájuk szavakat lapátol:
"Nincs nevetek… "
Vissza rezzen a sír:
"Sigillum Dei Aemaeth"
Buborék imák úsznak a felszín felé,
a mélyben bomló hús dala éled,
szivárog felfelé a hazugság,
hogy egyszer majd
minden szép lesz.
Fent napos délutánt ringat
magában az Emlékezés.
Pólyában szellemet simító élet ujja,
aranyló égi táncát szemébe fúrja.
- Holdnak ritmusára billen át nappalból az éj.. -
Felébred, arcán fáradt idő az élet,
ráncain gyertyák fénye rég csonkig égett.
Levetett elefántcsont ruha piheg a széken,
homlokához érinti szülője hajtincseit..
Suttogja, mint a szél akkor régen:
"Talán egyszer majd minden szép lesz.. "